A skandináv krimihullám először az irodalmat hódította meg, most pedig a filmben is tetőzni látszik. A svédek, norvégok, izlandiak után színre lép a dán királyi thriller is.
Ma már biztosra vehető, hogy az ezredforduló legfontosabb fejleménye a bűnügyi irodalomban a skandináv krimi tündöklése: a műfajban ilyen koncentrált rajzásra rég volt példa. Bár az elmúlt évek dömpingje kifulladni látszik, kitermelte azokat az egyéniségeket, akiknek a műveit majdan a műfaj klasszikusai mellé tehetjük a polcra. A filmipar pedig lecsapott: az adaptációs szándék utolérte a svéd Stieg Larsson Millennium-trilógiáját, a norvég Jo Nesbø Fejvadászokját vagy az izlandi Arnaldur Indriðason Vérvonalát – most pedig Dánián a sor, Jussi Adler-Olsen Nyomtalanul című regényét adaptálta filmre a nem túl ismert Mikkel Nørgaard rendező, A tetovált lány forgatókönyvírójával, Nikolaj Arcellel az oldalán. Az imént említett filmek a maguk nemében mind remek munkák, amelyek azonban korántsem jelentettek akkora nóvumot a bűnügyi film fejlődéstörténetében, mint az eredeti művek a krimiirodalomban.
A skandináv krimi természetesen nem a semmiből született, előképei megtalálhatók az amerikai hard boiled detektívirodalomban, Chandler, Hammett vagy Block történeteiben – az északiaknak azonban sikerült teljes mértékben a saját képükre és hasonlatosságukra formálni a műfajt. A skandináv krimi egyik nagy innovációja, hogy a detektívnek nemcsak személyisége van, hanem a maga individualitásában társadalmi lény is. Erlendur felügyelő, Harry Hole és a többiek nem ússzák meg azzal az árnyaltabb lélekábrázolást, hogy az antiszociális kívülálló szerepe jut nekik, mert mindezzel együtt (mármint hogy az angolszász keményöklű detektívhősökhöz hasonlóan valóban antiszociális kívülállók) mégis létezik a szó köznapi értelmében vett magánéletük. Van is elég bajuk emiatt. Az egyéni jellemrajz szélesebb társadalmi kontextusba íródik bele: az északi noir egyik legvonzóbb jellemzője (a ködös-havas-szeles éghajlati, atmoszférikus elemek mellett), hogy a bűnügyet a jóléti államok szociális, közéleti viszonyaiba ágyazva tálalja, a környezet nem díszlet, hanem a bűntény megtörténésének természetes – néha ok-okozati viszonyrendszerben értelmezhető – helyszíne. És tudjuk: a csillogó-villogó felszín mögött sötét titkok, szőnyeg alá söpört problémák rejtőznek... A nyomozó motivációja pedig nem ritkán összefüggésben van saját magánéleti traumáival.
Azért érdemes mindezt vázolni, mert a Nyomtalanul ennek a már-már önálló szubzsánernek az egyik mintadarabjaként érdemli meg leginkább a figyelmünket. Van itt minden, ami egy északi thrillerhez kell (néhány sztereotipikus elemet kurziválok). Adott egy detektív, Carl Mørck (a mindig megbízhatóan teljesítő Nikolaj Lie Kaas alakításában), akit az ág is húz, mert nem elég, hogy szétmegy a házassága, hogy masszívan alkoholizál, de egy bevetés során, türelmetlenségének és makacsságának köszönhetően, meghal a társa, legjobb barátja pedig nyomorékká válik. Ő maga felépül ugyan fejlövéséből, de búcsút kell mondania a gyilkossági csoportnak, és megkapja a frissen létrehozott Q ügyosztály vezetését. Az új csoportról lerí, hogy afféle sóhivatalnak szánják: rég lezárt ügyeket kell átnézniük és rendszerezniük egy alagsori pincében. Mármint morcos nyomozónknak és társának, Assadnak (Fares Fares), aki történetesen arab bevándorló.
És ezzel máris megérkeztünk a múltba, mert minden bűnügy ott gyökerezik, minden titok nyitja ott keresendő. A titokzatos körülmények közt eltűnt, fiatal és csinos politikusnő, Merete Lynggaard (Sonja Richter) öngyilkosságnak minősített esetéről – egy komp fedélzete nyelte el nyomtalanul, miközben vakációzni indult fogyatékos fiútestvérével – hamarost kiderül, hogy egyáltalán nem lezárt ügy. Erről a néző is értesül, mert a nyomozás szálával párhuzamosan látjuk Merete elrablásának sztoriját – ez a fajta párhuzamos történetmontázs (amelynek során az olvasó/néző mindig egy kicsivel többet tud meg a nyomozónál) szintén bevett fogása a skandináv stílusnak. A feszültség forrása tehát az, hogy a múlt és a jelen összeér-e végül, vagyis a Q ügyosztály Holmesa és Watsonja rátalál-e a hermetikusan zárt, túlnyomásos kamrában sínylődő nőre, mielőtt annak szétrobbanna a feje az évek alatt egyre brutálisabbá váló nyomáskülönbségtől. Nem túl gusztusos halál, de az északi szerzők sosem ódzkodtak az erőszak és a fizikai szenvedés ábrázolásától. Közben pedig sötét, barnás tónusú képeken turbó üzemmódra kapcsolnak detektívjeink, a múltbeli események alatt pedig lassított felvételeken hull a hó a kietlen dán tájban.
Nem irónia ez, a Nyomtalanul izgalmas, feszültségteljes, jól összerakott thriller, amely ugyan – a legtöbb nordic noir-adaptációhoz hasonlóan – nem képes visszaadni az alapmű mellékszálakon át (is) bonyolódó komplexitását, de a leckét tisztességesen felmondja. Az, hogy ez egy sorozat első darabja, nem kérdés: Jussi Adler-Olsen Fácángyilkosokjának filmváltozata már az utómunkálatoknál tart. Ha kellően borongós a hangulatunk, azt is megnézzük.
