Robert Downey Jr. ismét a Guy Ritchie-féle ráncfelvarráson átesett Sherlock szerepében tűnik fel, ezúttal egy hozzá hasonló zsenit, Moriarty-t kapva ellenfélül. Mindenki kedvenc detektívje az eddigi legnagyobb kihívással szembesül életében.
Aki egy Guy Ritchie-filmet látott, az látta az összeset – legalábbis, ami a rendező stílusát és témaválasztását illeti. Az egyedi hangulatú, brit alvilági miliő, a pitiáner, folyton szerencsétlenkedő gengszterek, a már-már népmesébe illő, ám egytől-egyig badass mellékszereplők, és az egyre inkább elszaporodó lassítások szinte összetéveszthetetlenné tették Ritchie munkáit. Mégsem untuk meg soha a filmjeit, köszönhetően annak, hogy mindig képes volt fokozni, de legalábbis ugyanazt a színvonalat hozni, mint az előző mozijánál. A ravasz, az agy... szinte az összes filmrajongónál etalonnak számít, a Blöffben már Brad Pitt jelenléte is jelzi, hogy szélesebb közönséget céloztak meg, egy legalább annyira ütős sztorival megtámogatva, mint az elődnél, míg a Spíler remekül idézi meg közel egy évtized távlatából a fent emlegetett mozikat. Nem is csoda, hogy ilyen előélet után 2009-ben végre rábíztak Ritchie-re egy olyan figurát, akiben minden potenciál megvolt ahhoz, hogy kasszát robbantson: Sherlock Holmest.
A rendező nem is vallott kudarcot, a saját stílusához és a 21. századi nézők igényeihez szabta a detektívet; Sherlock lassítva bunyózik, a gondolatmenetét szájbarágja, poénkodik Watsonnal, és Indiana Jonest megszégyenítő kalandokba keveredik, robbanásokkal és tűzharccal, ahogy kell. Ritchie a mai értelemben véve is menővé tette Holmest, ami az eredeti figura kedvelőinek azért szúrta a szemét, hiszen már rég nem arról a karakterről beszélünk, akit Arthur Conan Doyle anno megálmodott. De ez nem is baj.
Az Árnyjáték tökéletes folyatás lett, ráadásul úgy, hogy még emelte is a tétet. Az első részben még csak Anglia volt veszélyben, most pedig már egy világháború kitörése lóg a levegőben, amelyet nem más, mint Holmes legnagyobb nemezise, Moriarty professzor kíván előidézni – természetesen önös érdekekből és hatalomvágyból. Ha valahol, ennél a pontnál kissé megbotlik a sztori, és az utána következő bicegését nehéz nem észrevenni: a zseninek beállított Moriarty-t alakító Jared Harris kissé súlytalan mint főgonosz, és bár hőseink úton-útfélen hangoztatják, mi is forog kockán az ellene folytatott játszmában, mégis olyan, mintha inkább csak minket, nézőket akarnának meggyőzni erről. Persze számtalan olyan popcorn-movie-t lehetne felhozni, ahol sokkal jelentéktelenebb az antagonista, mégis élvezhető a sztori, szóval ha a fenti problémán túllépünk, az Árnyjáték remek szórkazást ígér, és nem a buta fajtából.
A Ritchie védjegyéül szolgáló lassításokból, és az ezek alatt más-más kameraszögből felvett pillanatképekből pont csak annyival lett több az első résznél, hogy a szemünknek bőven jusson idő csámcsogni a képi világon, de még ne legyen idegesítő a sok slow motion. Robert Downey Jr.-nak Sherlockként már egyszer, Tony Starkként pedig kétszer bőven volt ideje gyakorolni a nagypofájú, egoista figurát, így rutinból elviszi a hátán a show-t, de azért mindenképpen meg kell említeni Noomi Rapace-t, a titokzatos cigánylányt, és Stephen Fry-t, a mézes-mázas modorú Mycroft szerepében. Lévén popcorn-film, nem nehéz kitalálni, végül ki diadalmaskodik az elmék játszmában, és menti meg ezzel az egész világot. Downey Jr. lassan elmondhatja magáról, hogy nem egy, hanem két szuperhőst is eljátszott már.
