Futurológiai katasztrófa

A futurológiai kongresszus minden kockáján érződik az alkotók nagyra törő ambíciója: van itt gyönyörű animáció, hollywoodi sztárokkal fölvett, élőszereplős jelenetsor, disztopikus sci-fi, társadalomkritika, személyes melodráma. De Ari Folman ezúttal mintha túl sok mindent zsúfolt volna bele új filmjébe.

Az önmagát alakító Robin Wright (A herceg menyasszonya, Forrest Gump) egy hipermodern repülőgéphangárban él nagykorú lányával és szellemi fogyatékos kisfiával. Karrierje leáldozóban, ám váratlanul visszautasíthatatlan ajánlatot kap ügynökétől és a Miramount (Miramax, Paramount – érthető, ugye?) stúdió főnökétől. Rajta akarnak kipróbálni egy új technológiát: miután beszkennelik a színésznő testét, digitálisan is elő tudnak állítani filmeket, nem kell forgatásokra pazarolni a stúdió pénzét és idejét. Robinnak cserébe teljesen vissza kell vonulnia a nyilvánosságtól. Némi vonakodás után belemegy a dologba, majd előreugrunk harminc évet, hogy kiderüljön, hogyan alakult át a világ a szkennelési technológia hatására.

Miután a cselekmény átköltözik rajzolt formába, Folman, az elismert animációs rendező – a többszörös díjnyertes Libanoni keringő alkotója – végre kibontakozhat. Szinte minden képkockára kerül vizuális geg, de már későn ahhoz, hogy megmentsék a filmet: a világhírű magyar animációs műhelyen nevelkedett nézőknek a rajzok minősége inkább elvárás, mint csodálat tárgya, másrészt Folman az animációt sajnos arra is apropóul használja, hogy a logikai kapcsolatokat kidobja a történetből.

Teljesen megalapozatlanul két új cselekményszál is bekerül a Stanislaw Lem hasonló című novelláját lazán adaptáló alkotásba (terrorakciók söpörnek végig a rajzolt világon, illetve megjelenik egy animátor, aki beleszeret az általa digitalizált Robinba), miközben legalább egy órára teljesen elfeledkezünk a kezdetben vázolt konfliktusokról. Túl sok ennyi történet, ráadásul Folmannak nem sikerül arányosan kezelnie a szálakat. Mikroszinten is sok az ügyetlenség: a párbeszédek, snittek gyakran rossz tempóban vannak megvágva, ez modorossá teszi a színészi játékot. A film élvezetét a mesterkélt, ezoterikus maszlaggal átitatott párbeszédek sem könnyítik meg, egy kivételtől eltekintve: Harvey Keitel monológja Robin szkennelése alatt gyönyörű emocionális csúcspont. Érthetetlen, hogyan követhetett el ilyen hibákat Folman, aki forgatókönyvíróként igen jelentős alkotó (a Magyarországra is átvett HBO-sorozat, a Terápia izraeli eredetijének egyik írója).

Valószínűleg a szerzőiség igénye rontotta el a filmet. A hollywoodi stúdiófőnök és az ügynöki rendszer kritikája, a mélynek szánt párbeszédek, a rengeteg felvetett téma mind azt jelzi, hogy Folman nagyon szeretné komoly auteurként elhelyezni magát a nemzetközi filmművészetben. Ha egy erős kezű producer irányítása alatt, egyszerűbb forgatókönyv alapján leforgatott volna egy élvezetes és elgondolkodtató sci-fit, valószínűleg közelebb került volna a céljához.