A legújabb kori izlandi filmgyártás egyik díjesővel honorált alkotásában a jeges sziget egyik eldugott halászfalucskájába rándulunk ki, ráadásul télvíz idején, hogy egy 17 éves, tar kopasz, fehérbőrű srác problémás életével ismerkedjünk meg. Nói albínó, emellett kimagasló intelligenciája is sújtja. Az iskola, a kis falu eseménytelen, téli hétköznapjai, a magány egyaránt untatja, egyedül saját lakásában ásott kis gödrében érzi jól magát, ahol a fantáziája egy déli, mesés szigetre repíti. Mintha a Coen-testvérek rendezték volna a Tuvalu, az álomszigetet.
Az izlandi film
Manapság megcsappanó, ezer sebből vérző nemzeti büszkeségünk fő tartópillérei a magyarság lélekszámához viszonyított relatíve nagyszámú Nobel-díjasok. Ilyenkor szokás hozzátenni, hogy ilyen értelemben csak az izlandiak vernek meg bennünket - csippentünk szemünkkel, na ja, hozzájuk képest a magyar tengernyi nép. Nos, ez a pöttöm izlandi nemzet filmgyártásban is komoly produktumokat tesz le az asztalra. Nem készül több évente 6-7 filmnél, viszont ezek közül majd mindegyik ott köröz évekig a különböző filmfesztiválokon, és olykor bizony jelentős díjakat is szakítanak a nagyobb hagyományokkal, komolyabb elismertséggel rendelkező országok filmgyártása elől. A titok nyitja ott is egy a dánéhoz (lásd: Dogma!) hasonlóan hatékony és innovatív filmtörvény volt. Ennek nagy részben köszönhetően a legismertebb izlandi filmesek, mint Baltasar Kormákur (101 Reykjavík, Vérvonal) illetve Fridrik Thór Fridriksson (pl. A természet gyermekei) mellé szinte minden évben bemutatkozik egy-egy újabb, a világ más részein kimondhatatlan nevű izlandi filmes. Ilyen pl. a Nói, az albínóval 2003-ban debütáló Dagur Kári is, aki eddig 20 különféle filmfesztiválról hozott el valamilyen díjat. Hogy nem valamiféle "egyfilmes" üstökösről van szó, mutatja második filmjének, a 2005-ös Sötét lónak hasonló sikere is, mi itt egyelőre azonban maradjunk a debütálásnál.
Nói
A film egy 17 éves kamasz élete körül forog. Nóit (Tómas Lemarguis) sorsa arra ítélte, hogy egy közelebbről meg nem nevezett nyugat-izlandi halászfalucskában élje le életét. Izland földrajzi és éghajlati sajátosságai miatt ez a falu (is) télre szinte hermetikusan elzáródik a sziget és a világ összes többi pontjától. Amerre néz az ember ilyenkor, három oldalról csak a havas hegyek vakító fehérségét látja, hogy ezt valamelyeset negyedik oldalról tompítsa a tenger ólmos szürkesége. A néhány helybéli lakos ilyenkor minimumra csökkenti élettevékenységeit, ha egy idegen ilyenkor érkezne e helyre, joggal mondhatná: ez az ismert világ vége. Tehát itt él Nói, aki egy virulensebb társadalmi-kulturális közegben is alaposan kilógna a sorból, nemhogy ezen a meglehetősen takarékra állított üzemmódú falucskában. Nói albínó, hófehér bőre és tar kopaszsága még ezen az északi helyen is kirí a tömegből, ráadásul a srác eléggé nehezen is kezelhető. Az iskola untatja, ami nem csoda, hiszen míg a neki segíteni szándékozó iskolapszichológus szexuális szokásai felől érdeklődik, Nói néhány mozdulattal kirakja a Rubik-kockát. Kiugró intelligenciája azonban ezen az élmény- és ingerszegény helyen inkább felőrli a fiút, aki egy, a házuk alá ásott gödörben érzi magát legjobban. Társas kapcsolatai sem adnak okot túl sok örömre, idős nagyanyjával él, az apja egy Elvis-mániás alkoholista taxis, akivel iváson kívül szinte semmihez nem lehet kezdeni. Barátja egy mogorva könyvárus, akit rendszeres logikai játék-meccseiken fél kézzel aláz porrá, a benzinkutas lány az egyetlen, aki valami halványan pislákoló reményt jelent számára az amúgy igen sanyarúnak tetsző jövőben. A gödörben töltött, viszonylag boldog óráiban a nagyanyjától kapott dianézőkén Nói egy pálmafás, hófehér homokos szigetről ábrándozik...
Izland, a rémálomsziget
Ennyiből talán azt gondolhatjuk, Dagur Kári filmje valamiféle depressziós, tipikusan északi pszichodráma, de nem. Még csak nem is Veit Helmer Tuvalujának szürreális tündérmeséjére hajaz a film, bár erős a párhuzam. Nói az albínó IQ-bajnok története egy olykor kifejezetten humoros, de összhatásában azonban drámai, méghozzá igen brutálisan drámai film, amely leginkább valahová a Fargós Coen-testvérek abszurdja és a finn Aki Kaursimaki minimalista remekműi közé lőhető be a képzeletbeli film-koordinátarendszerben. Alapvetően egy realista szemléletű apokaliptikus sorstragédia a film, melyhez reményt még véletlenül sem keltő rideg hátteret nyújt a téli izlandi táj. Félreértés ne essék: nem a kalandtúrák gejzírekkel és vulkánokkal csábító prospektusát látjuk, hanem a két számjegyű mínusz fokokban szétfagyó, egyszínű és egysíkú monoton világvégét. A világ végét, Nói világának végét, innen tovább már csak álmaiban megjelenő pálmafás, hófehér-homokos paradicsomban élhet. Nói keserűen abszurd történetét a rendező jó ritmusban tálalja, a drámához felvezető utat csendes mosolygástól a halk heherészésig terjedő spektrumban üljük végig, hogy -kicsit "spoileresen" szólva- a fagyott földbe csapó csákány erejével vágjon minket homlokon a végső tragédia súlya. Dagur Kári csavaros cselekményspirálú, megható és megindító, de erősen meg is rázó filmje mentes mindenféle művészi cafrangtól, tisztán és egyenesen szól nagyot. A rendező olvasatában Izland a világ abszolút negatív pólusa.
Kinek ajánljuk?
- A tél szerelmeseinek.
- Az északi filmek kedvelőinek.
- A sűrű, lényegre törő drámák kedvelőinek.
Kinek nem?
- Akik már a jég és hó látványától is fáznak.
- Akik csak megnéznének valami könnyed "limonádét".
- Akik nem szeretnek feliratot olvasni, és nem értenek izlandiul.
8/10
