Goya kísértetei

Ha jól számoljuk a múló időt, akkor most akár A gyertyák csonkig égnek Milos Forman-féle filmes adaptációját is nézhetnénk a mozikban. De a Márai-regény mozgóképre való átültetése különböző okoknál fogva elmaradt, s a cseh újhullám egykori vezéralakja spanyol vállalkozásban az egyetemes művészettörténet jelentős alakjáról, Francisco Goyáról forgatott filmet. Ha az alkotást fiaskónak minősítjük, némileg leegyszerűsítő ítéletet mondunk, különös tekintettel a mozi jelenbeni színvonalára. A részleteken rajta van a szakmát kivételes tudással birtokló mesterember keze nyoma, a film gondolati íve azonban lehangolóan leegyszerűsítő, néhány mozzanatában pedig kimondottan kínos perceket okoz.

A történet kezdetén, 1792-ben a címszereplő negyvenhat esztendős. Az időpont kiválasztása nem esetleges. Goya ekkor már elismert és keresett udvari-királyi festő, aki portréiért magasra srófolhatja az árat, megszabhatja azt is, mennyit kér azért, hogy a kéz is - Goya szerint a legnehezebben megjeleníthető testrész - rajta legyen a képen. Mind a két kéz megrendelése esetén kedvezmény jár. De ez idő tájt történik a váltás, a fordulat életében és művészetében. Az okot nem ismerjük, de egyetlen kizárólagos tényezőre amúgy is leegyszerűsítés lenne visszavezetni az emberi élet metamorfózisát. Talán a túlhajszolt munka, talán a történelem követhetetlen pálfordulásai, melyek révén feltárult ember és világ démonikus mélysége, vezettek el az időleges lelki összeomláshoz, melynek külső jele a süketség lett, művészi kivetülése pedig annak tudatosulása, hogy a megrendeléseken túl is van festészet. Az ekkoriban rézlemezre készített kisméretű képein a kegyetlenség és szenvedés jelenik meg lenyűgöző erővel. Milyen Goyát állít elénk Milos Forman? Vélhetően hiteleset, vagyis azt a művészt és embert, akit Ortega y Gasset spanyol filozófus is megrajzolt kiváló, demitizáló esszéjében. Goya mindvégig mesterembernek tartotta magát - a zseni csak a romantika korának találmánya -, akit a gyorsan változó történelem minden szakasza elfogadott, aki - éppen a fentebb említett időponttól kezdve - kívül maradt az eseményeken, hogy belülről is tudja azt ábrázolni. Ez a fajta hitelesség - a kívülálló szemszögéből nézni az eseményeket - akár szerencsés dramaturgiai kiindulási pont is lehetett volna. Ám ahhoz nem volt türelmük a forgatókönyv íróinak, hogy következetesen végigvigyék a nézőpontot, azaz mindent Goya szemével lássunk. Marad néhány anekdotikus jelenet egyegy festmény elkészültéről, a Goya-életmű alapos ismerői egy-egy beállításon viszontláthatják a művész munkáinak ihletését. Röviden érinti a film hatalom és művész örökzöld témáját is, és némiképp megértjük Mária Lujza királynőt, aki nincs elragadtatva attól, hogy a portrén még ráncosabb, mint az életben.

A Goya kísérteteinek nagy része azonban nem a művészről szól, hanem a történelmi háttérről. A nyitójelenetben a Szent Inkvizíció elhatározza, hogy megerősíti tevékenységét. Az utóbbi ötven évben ugyanis csak nyolc embert küldtek a máglyára. Lorenzo atya szerteküldi Madridban az embereit, hogy jelentsenek minden gyanús eseményt és személyt. Az elsők között Inest, egy dúsgazdag kereskedő lányát, Goya egyik modelljét idézik be. A lány a kínzások hatására bevallja, hogy judaista élet- és hitelveket vall. Az apa viszont Lorenzo atyán bizonyítja be, hogy mindenki mindent bevall, ha megkínozzák. Történik még néhány fiktív vadromantikus fordulat, aztán tizenöt év múlva Lorenzót mint a francia forradalom és Napóleon lelkes hívét látjuk viszont, aki az Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozatára hivatkozva végezteti ki egykori hittársait, a szabadság és emberi méltóság ellenségeit. Aztán az újabb történelmi kurzusváltás őt ülteti a vádlottak padjára. Értjük a tanmesét az eszmék múlékonyságáról és dogmává merevedéséről, csak azt nem tudjuk, hogy a kínos magánéletbeli szállal összefércelt tablóhoz mi köze van szegény Goyának.