Amos Kollek most sem viccel, ahogy előző két filmjét is komolyan kellett venni. A Sue és a Fiona alkotója legújabb munkájában is a harmincas nők magánéleti őrlődéseit interpretálja.
Egy keserédes New York-i mesében próbál rámutatni azokra a pontokra, ahol a női-férfi kontextusban elcsúszhatunk. Mert van néhány ilyen pont és van néhány kérdés.
Mi lehet a közös egy pincérnőben, egy sikertelen írójelöltben, egy New York-i Casanova-ként működő taxisofőrben, egy hazudozó, bizonytalan színházi rendezőben, jobb napok ábrándjait kergető nyugdíjas férfiakban, egy életerős hatvanas hölgyben, valamint egy kedves, dadogós, magát prostituáló lengyel lányban? Talán neurózisuk. Az a bizonyos nagyvárosi neurózis, amely nem válogat, és amely alattomosan arra sarkallja az embert, hogy keresse azt a fránya boldogságot. Áldozatul esik neki sikeres és vesztes egyaránt.
És különben is: vajon mi indít arra egy csinos, dekoratív nőt, hogy vasárnap reggel egy autó elé feküdjön? Miért dolgozik a Jung nyomdokain tevékenykedő, gyakran pszichologizáló szociális munkás lány egy sztriptíz bárban? Mi van akkor, ha már attól is teljes bizonytalanságban vagyunk, hogy az első randin elriasztjuk a pasit azzal, hogy megmondjuk: szeretjük a gyerekeket és komoly kapcsolatra vágyunk? Voltaképpen miért kellene lemondaniuk az élet szépségeiről a korosodó férfiaknak? A fiatalabb nők pedig tényleg az idősebb urakat kedvelik, vagy az idősödő hölgyek vadásszák le a bátor harmincas férfiakat?
Kollek a több szálon futó cselekményben ügyesen kiválasztott szereplőgárdával, számos szimpatikus és kevésbé vonzó karakter felvonultatásával megpróbál választ találni feltett vagy még meg sem fogalmazott kérdéseinkre. Egyrészt nyomon követhetjük a tulajdonképpen kedves, harmincötödik születésnapja árnyékában élő, kicsit hisztérikus, kicsit depressziós, kiszámíthatatlan, ám jószívű Bellát - a modell vékonyságú, nagyon tehetséges Anna Thompsont, aki a rendező előző két filmjében is a főszerepet alakította -, amint pincérnőkét dolgozik egy étteremben. Öröme nincs sok, kívánsága viszont annál inkább: nem akar több futó kalandot arra várva, hogy nős szeretője végre elhatározza magát és otthagyja a feleségét. Eközben el kell viselnie akaratos anyjától, hogy több ezer kilométerről is irányítani akarja az életét, még egy vak randit is összehoz neki. A banális találkozó nem várt módon jól sikerül, ám főhősnőnk mégsem kezd rögtön új kapcsolatba, inkább küszködik még egy kicsit.
Másrészt ott vannak a New York-i parkok és olcsó kávézók elengedhetetlen tartozékai, azok az öregurak, akik napjaikat főképp azzal tengetik, hogy múlóban lévő életük mikéntjén méláznak. Magányosak, kiábrándultak változtatni nem mernek, ha pedig valaki mégis megkockáztatja a társkeresés bizonytalan kimenetelű akcióját, akkor egyszerűen nem tartják normálisnak. Hiszen ebben a korban?! Aztán ha mégis csak akad partner, aki minden szempontból stimmel és túl a füllentéseken, hazugságokon még mindig kitart mellettük, akkor hajrá, belehúznak a többiek is.
Amos Kollek úgy variálja a síkokat és a történet szálait - dícséret illeti az operatőrt a remek kivitelezésért - , hogy egy idő után már az az érzése a nézőnek, hogy New York is csupán egy kisváros, ahol mindenki összeakadhat mindenkivel. Ezeket a szórakoztató és mindenképp tanulságos találkozásokat azonban nem árt némi iróniával kezelni. A nevetés és a cinizmus sok esetben megvéd a csalódásoktól, bár az is előfordul, hogy éppen ettől zavarodik össze igazán az ember, és hagyja, hogy elmenjen mellette az igazi.
