Halálangyal, élethumor

Alig ismerek méltóbb búcsút a pályától, élettől, munkától, mint Robert Altman nálunk Az utolsó adás címmel vetített filmje. Altman világéletében beskatulyázhatatlan rendező volt. Elég későn jutott önálló játékfilmhez, és hatalmas sikerei ellenére (a korai M.A.S.H. vagy a kései Rövidre vágva) soha nem számított igazán Hollywood nagy sztárrendezői közé. Európai értelemben vett "szerzői művet" soha nem csinált, viszont a szabályokhoz igazodó "műfaji filmek" bevált szabályait sem követte iskolásan - így lett eredeti alkotó nagy Hollywoodban. Most eddigi műveire csak kissé hasonlító filmmel búcsúzik.

Minnesota állam, a "vidéki Amerika" hideg és szeles legközepén vagyunk. Errefelé játszódik a Coen fivérek Fargo című, jegesen humoros tragikomédiája is. Minnesota fővárosa Saint Paul: "álmos kisváros", olvasom róla a film egyik hazai beharangozójában, bár a kisváros minősítés (270 ezer lakossal) magyar fülnek szokatlan. Ezzel az álmossággal küzd évtizedek óta a helyi színház társulata: szombatonként élő rádióadásban felvett zenés esztrádműsort adnak. Ki hinné, hogy a hagyományos country- zene ma is minden héten lebilincseli a nézőket? Jó-jó, talán ott Minnesotában igen, de a világ nézőterein is? Meglátjuk.

Altman a helyszínen, ott, a Fitzgerald Színházban forgatta búcsúfilmjét. A történetet a műsor egyik főszereplője írta (Garrison Keillor), és ő is játssza színpadi önmagát: sanyarú, fáradt mosollyal, hitelesen. Nem "nagy" vagy legalább rokonszenves színészt, hanem mérsékelt képességű mesterembert formál, aki saját sunyiságát is feledteti komolyan végzett színházrobotjával: két gitárszám között három kötelezően buta reklámszöveget tud belezsolozsmázni a mikrofonba... Utolsó előadás; van színész, akinek ez lesz az utolsó órája. Hívatlan színházi vendégük a halál egy szép, fehér ruhás fiatal nő képében. Mindenkit lebilincsel, minden férfi szerelmes lesz belé. Picit félelmetes csak, jó angyalként aranyozza be a halaszthatatlan halál pillanatát.

Altmanra sohasem volt jellemző az egyetlen, zárt térbe helyezett és egyenes vonalúan mesélt történet. Itt most ilyet látunk. Csak semmi trükk, csak semmi bűvészkedés. Előzőleg többször is megújította az epizódfüzér filmes műfaját; trükkös trükkök nyíltak, csavart szövevények fonódtak. Ha most valami bravúrt szimatolunk, talán ott leljük, hogy a rendező könnyedén elfogadtatja a zárt, "színházi filmet". Olyan természetesnek láttatja, mint eddig legtöbb filmjében a mindenfelé nyitott történetek százfajta kijáratát. Természetesen történik itt minden furcsaság. A néző megérzi az erőltetett jelképesség nélkül is a köznapi fölé emelkedő vidám-szomorú búcsúhangulatot. Búcsú színháztól és élettől olykor faragatlan és durva farmerhumorral, máskor éteri angyaltekintettel... Altman mindig gyáva és esendő emberekkel teli világot rajzolt: földrengés, baleset vagy bűn inkább csak fölerősítette figuráinak jellemét. Portréin mindig a karikaturista gunyoros szelleme világlott. Rengeteg szereplő ágált, bűnözött, menekült és viaskodott filmvásznán. Megértően, de felmentésre vagy bocsánatra méltatlannak láttatta őket. Most megbocsátóbb: a két fő énekesnő, Meryl Streep és Lily Tomlin esendőségében is ragyogó és szeretetre méltó páros, körülöttük a végére az lesz mindenki.

A színház megszűnése után kis idővel a társulat néhány törzstagja új terveket szövöget egy ivóban. Finom és kedves mosollyal belép a fehér ruhás halálangyal; ott az asztalnál valaki kérdő arccal rámutat önmagára.