Castro Kubája a végnapjait éli, a Buena Vista Social Club tagjai is már inkább odafent zenélnek, Havanna és az idilli, trópusi ország pedig lassan újra visszazökken a "rendes" kerékvágásba: a gazdag Amerika bűnös és unalmas üdülője lesz ismét. E hét kisfilmből álló szkeccs arra tesz -sikeres- kísérletet, hogy megmutassa, milyen ma ez a város, milyen emberek lakják, milyen a szaga, színei, hangulata.
Színes, zenés képeslapok helyett
A kilencvenes évek közepén kisebbfajta zenei forradalomként zúdította a világra Kuba feslett, érzékiségtől vibráló életörömét és ritmusait Ry Cooder és Wim Wenders, ám a világ ekkor még csak képeslapokat, mosolygó arcokat látott a kommunizmus egyik utolsó fellegvárából, Castro Kubájából. Viszonylag kevesen ismerték, ismerhették a valóságot, a Buena Vista Social Club azonban divatot teremtett. Az aggastyán zenészek okán újra Kubáról beszélt mindenki. Minden kocsmából a son, a guaríja, a salsa és ki tudja még milyen kubai zene hangjai szűrődtek ki, újra kerestük a szivart és a rumot. Wendersék filmje nyomán, de szoros összefüggésben a forradalmi erők gyengülésével a turizmus is fellendült az országban és egyre többet kezdtünk hallani arról, hogy azért a valóság közel sem olyan idilli, romantikus, mint azt az amúgy remek filmből sejthettük. A düledező, hulló vakolatú, színes házak jól mutatnak a fényképen, a valóságban azonban penész és dohszag árad belőlük, az ötven-hatvan éves autómatuzsálemek mérgező gázt pöfögnek, és tíz esetből kilencszer el sem indulnak. Néha nincs áram, nincs víz, sokan éheznek. Az életöröm az egyetlen, ami tényleg igazi. A Havanna, szeretlek! magyar címet kapott (7 días en la Habana - 7 nap Havannában, eredetileg) hét filmszkeccsből álló filmfüzérben jobbára latin identitású rendezők mondják el, szerintük milyen ma (2011-ben) Havanna, milyenek a havannaiak, hogy szól, szól-e még a son. A film sem színes, zenés képeslapok gyűjteménye, mint Wendersék rácsodálkozása volt, hanem a várost és a kultúrát jól ismerő, vagy éppen a mélységét megismerni szándékozó, nyitott művészek pontos és érzéki látleleteinek gyűjteménye. Nem véletlen tehát a magyar cím utalása a hasonló igényű Párizs, szeretlek! című, rokonlelkű alkotásra.
[img id=417097 instance=1 align=left img]Hétfőtől vasárnapig
Hétfői napon kezdjük havannai kirándulásunkat, Benicio del Toro El Yuma című opuszával, melyben egy fiatal, naiv amerikai srác zuttyan bele a havannai szószba. Rum, babos rizs, sült banánnal, mérnökdiplomás taxisofőr, sok rum, az erotika csábítása, Hollywood kontra MoszFilm. English az nem importanto. Pablo Trapero Jam session című dolgozatában maga Emir Kusturica rókázik a havannai filmfesztivál díjátadó ceremóniáján a backstage-ben, majd átveszi a neki járó helyi arany fütyfürüttyöt. Permanensen részeg és unja az egész cécót, de aztán újra rátalál a trombitára, ám most nem Boban Markovicra. Julio Médem kisfilmjében Ceciliát, a gyönyörű énekesnőt megkísérti a nyugati (illetve innen nézve keleti) gazdagság Daniel Brühl és egy spanyol karrier képében, a dráma viszont az, hogy lehet-e jól élni egy igazi, kubai macho nélkül? Minden szempontból kilóg a sorból a palesztin Elia Suleiman csütörtöki napja, hiszen egyrészt ő egyedül nem tekinthető a stábból echte latinnak, másrészt szinte szavak nélküli, már az abszurdba hajlóan groteszk filmverse is más attitűddel készült, mint a többieké. A péntek Gaspar Noé ébenfekete, zsigeri és szilaj Rituáléja, de mi mást is várjunk e naptól, e rendezőtől. Szombaton aztán fejfájós ébredés, süteményhegyek, segítőkész havannaiak és disszidálás, mint tipikus kubai tömegsport Juan Carlos Tabío filmjében, vasárnap pedig majdnem ugyanez, csak már a Szent Szűz jegyében, Laurent Cantet misztikumba hajló, drámai verziójában.
Nincs hét egyforma nap Havannában
A hét havannai nap hét tökéletesen különböző felfogású és stílusú kisfilmben jelenítődik meg, bár azért egy ilyen, alapvetően kifelé forduló, kifelé élő mentalitású népnél nehéz megkerülni a melodrámát, mint műfajt és hangnemet. Ez alkalommal azonban a rettegett szappanoperába azért soha nem fordulunk bele. A legcizelláltabb sztorit De Toro hétfői napja dolgozza fel, azonban nem emlékszem a csattanóra. Talán mert nem is volt? A Kusturicás nap szép, bár kissé közhelyes történet, viszont a főszereplőre nézve igen becsületesen önironikus. Cecilia szerdai megkísértése nem más, mint óda a latin macsóhoz – nem kicsit érzem azonban erőltetettnek, sőt, majdnem hazugnak. Noé viszont megint baromira szuggesztív, már megint az emberi lélek és a benne rejtőző szexualitás origója érdekli, megfejteni azonban ez alkalommal sem tudja a megfejthetetlent. A szombat és a vasárnap két szép történet, melyben akár két nagyjátékfilm magja is megbúvik, e kettő mutatja be talán legpontosabban azt, amire - vélhetően - e projekt vállalkozik: megragadni a mai Havanna lelkét, hangulatát. Hozzám legközelebb azonban Suleiman groteszkje áll, részben, mert én sem vagyok latino, részben pedig mert szavak, a beavatottság látszata és erőltetése, valamint mindenféle szájbarágós dramaturgia nélkül, pusztán a nyitott figyelem eszközével mondja el, milyennek látja a mai Kubát. De a többi opusz is érdekes, még a kisebb hibák ellenére is. A zene is jó, sőt, a végén még egy újabb sláger is a fülünkbe mászik, mintegy ráadásképpen.
Kinek ajánljuk?
- Aki szervezett úton járt Havannában.
- Aki nem járt még Havannában, de szeretne.
- Aki kíváncsi, kicsoda Xavi Turull.
Kinek nem?
- Aki a nyaralását csakis gondtalanul, all inclusive képzeli el.
- Akit nyomaszt a zaj, a forróság, és amúgy is hagyják békén.
- Aki a látványmozikra vevő.
8/10
