Kegyetlen önparódia egy nagy rakás hírességtől fundamentál-stílusban: jön az Apokalipszis, ők pedig lent maradnak. A könnyűszívű, felerészt rögtönzött Itt a vége annyi réteget rejt magában, amennyit csak látni akarunk.
Itt a vége, fuss el véle. A mese, ami véget ér, most az egész világ, legalábbis azok számára, akiknek eddig az egész világ volt játék és mese: ők pedig a hollywoodi sztárok. Legalábbis önmaguk kifacsart változatában. Ahogy saját maguk kifacsarták magukat. Nyilván azért, hogy észrevegyük, milyen jó fejek valójában. (Esetleg azért, mert valójában jó fejek?) Több réteg van itt, mint az Eredetben.
A sztori szerint egy halom híresség bulit rendez, és persze nem veszik észre, hogy odakint közben lezajlik az Apokalipszis. Hogy is vennék észre? Ez az amerikai protestáns, kissé fundamentalista Apokalipszis: a jók azonnal felemelkednek a mennybe, testestül, a kétesek pedig lent felejtődnek egy tönkrement Földön. A buliban folyik a pia, drog, szex, hát nyilván egyikükért sem fog lejönni az égből a misztikus kék teleport-sugár.
Az Itt a vége című önparódiában James Francót James Franco játssza, Rihannát Rihanna, Emma Watsont Emma Watson, és így tovább. Illetve – ahogy hangsúlyozták – mindegyikük önmaga eltorzított, gonoszabb változatát alakítja. (Különösen az awkward-bálvány Michael Cera kapta meg jó alaposan.) És sztárjaink üdítően kíméletlenek saját magukkal: lesz, akit démon száll meg, lesz, aki a pokolba hull, és még olyan is – ó borzalom – akinek a színészi talentumát figurázza ki a film. Ez okozza az Itt a vége egyetlen problémáját is a magyar közönség számára: a rengeteg önreflexív poén akkor ül, ha az ember eleve ismeri azt a sok nevet és arcot, minimum egy ottani, odaadó Blikk-hívő alaposságával. Anélkül nehéz értve kacagni Amerika jófiúja, Jonah Hill átváltozásán.
De azért a film kegyetlenségén így is jókat derülhetünk. Seth Rogen (Ananász expressz) rendezőként is szertelen önmagát hozza (réteg +1), és nem hajlandó tartózkodni a legalpáribb poéntól vagy a legdurvább halálnemtől sem. Mivel pedig szereplői egytől-egyig szánandó idióták, mindkettőre szép sok lehetősége adódik. A film okos, de gusztustalan (nem először ebben az évben), és jókora toleranciát követel a nézőtől. Hogy aztán mennyire vicces? Azt hiszem, ez a társaságon múlik: haveri körben hatalmasakat lehet rajta röhögni, egyedül kevésbé. (Legalábbis gyanakodnék arra, aki az Itt a végén magában jól elröhögcsél.)
Aztán, tovább fejtve a rétegeket, a színészi játék meglepően jó. A sztárok látható élvezettel vetették bele magukat önparódiájukba, és olyan hatékony természetességgel alakítanak, mintha csakugyan önmagukat adnák (réteg +2). Az Itt a vége kis költségvetésből készült: a Sony ideges volt a kockázatos terv miatt, így csak 32 millió dollárt adott, és a sztároknak le kellett mondaniuk fizetésük jókora részéről, hogy egyáltalán megvalósulhasson a film. Ez meg is látszik az Apokalipszis animációján, néha már zavaróan béna az egész, így aztán vagy a karakterek viszik el a hátukon a filmet, vagy semmi sem – nem, még a sztori sem, mert amúgy is komédia-háttér jellegén kívül a jelenetek jó 50%-át ráadásul a helyszínen rögtönözték a színészek. Vagy a karakterek, vagy semmi: és nekik sikerül.
Persze megmarad az emberben a kérdés, vajon miért voltak hajlandók ilyen készséggel kiszolgáltatniuk magukat a legalanatasabb sztereotípiáknak. Lehet, hogy ez a film nem is a sztárok paródiája, hanem azoké a rosszindulatú embereké, akik ilyesmiket képzelnek róluk. („Michael Cera olyan jó kisfiúnak tűnik, biztos agyonszívja magát a valóságban.”) Lehet, hogy Seth-ék nem is magukat gúnyolják ki, hanem téged. És akkor még kacagsz is rajta. Réteg n+1, ahol n=(0… ∞).
