Túl korán örültünk, a cím ugyanis korántsem a sorozat végét jelenti. Egyesek szerint még alig az elején tartunk.
Szóval az egész úgy kezdődött, hogy Connor MacLeod, a MacLeod klán sarja valamikor a sötét középkorban megjelent, tulajdonképpen a semmiből, és egy csata során kiderült, hogy földönkívüli, aki kimondottan rossz játékba keveredett. Mint minden újonc esetében, mesterre tesz szert Ramirez személyében, aki felvilágosítja a játékszabályokról és felkészíti a küzdelemre. Egy dolgot kell mindenképpen megjegyezni: Csak egy maradhat! A győztes ajándékot kap az idegen bolygó isteneitől, akik büntetésből száműzték a halhatatlanokat a Földre. Connor MacLeod, a MacLeod klán sarja elnyeri a jutalmat, s ezzel a szép, izgalmas és kerek történet le is zárul.
De mégsem. Ramirez, aki már egyszer meghalt, a 2. részben feltámad, különösebb magyarázat nélkül, és McClouddal vállvetve megmentik a világot, valamint megküzdenek néhány újabb halhatatlannal. Ez persze kissé megkérdőjelezi a "Csak egy maradhat!"-elméletre épített szabályt, és ezzel egyidőben jogi kérdések is felvetődtek. Jogosult-e MacLeod a jutalomra azok után, hogy rajta kívül mégiscsak maradt valaki. Vagy, a későn érkezőket figyelembe kell-e venni, illetve részt vehetnek-e a játékban? Meg ilyenek.
Ezekre a kérdésekre a harmadik rész sem ad választ. Ellenben újabb magyarázkodásra kényszeríti a nézőket. Egy félelmetes halhatatlan valamikor, sokkal régebben, mint a középkor, beszorult a kövek közé és egyszerűen megfeledkeztek róla. Connor MacLeodnak, a MacLeod klán sarjának ekkor végképp kinyílt a bicska a zsebében, miután kénytelen volt konstatálni, hogy megint nincs egyedül. Sőt, a csalás gyanúja is felmerült, mivel soha nem is volt egyedül, lévén a fickó mindig is ott kuporgott a kövek között. Bár a játék feltételei között nem szerepelt ugyan a matematikai jártasság, Connornak is feltűnt, hogy az élő halhatatlanok száma minden törvényszerűségre rácáfolva ahelyett, hogy csökkene, határozottan növekszik.
Jól láthatóan a játék kezd nem tetszeni neki. A negyedik részben végképp összezavarják mindenféle több százéves emlékekkel, melyekben furcsamód sokkal öregebb, mint a győzelem idejében. Aztán már annyira nem érti, mi történik körülötte, hogy ki az a Duncan, aki rokonának nevezi magát, és hogy miért nem lehet legalább egy napra egyedül végre. Elkeseredésében eladja magát egy JVC reklámnak, és félretéve minden logikát, bevallja a jóképű rokonnak, hogy szereti, s megosztja vele a titkot is: Csak egy maradhat! Ezzel fejet hajt, majd hullaként távozik a színről végre.
Igazán szép végszó. Lenne. Ha a stáblista előtti pillanatban nem hangozna el az újabb fenyegetés.
