Hol a kreativitás?

A film képi világa és együgyűen papírmasé karakterei megmaradtak az alapul szolgáló számítógépes játék szintjén, ráadásul belegyömöszölték a kötelező Disney-tanulságot is: család és szeretet mindenek felett.

Perzsia hercege 1989-ben pattant ki a meglehetősen sokoldalú, rendező, forgatókönyvíró és egyben játéktervező Jordan Mechner fejéből. A kezdetleges technikai megoldásokkal operáló, oldalnézetes videojáték egyre sikeresebb lett, míg tíz évre rá háromdimenzióssá válhatott a figura és kalandjai. A majd' féltucatnyi újabb részt követően - s miután Hollywoodban nem tudtak mit kezdeni magukkal, mert hirtelen nem jutott eszükbe egy másik képregény-adaptáció vagy remake - film készülhetett Mechner világhírű játékából.

A történet (ahogy a címe - Perzsia hercege - Az idő homokja - is jelzi), az azonos című játékrész adaptációja, a sztori is majdnem teljesen megegyezik az elődjével. Ezek szerint Dastant (Jake Gyllenhaal), az utca árva gyermekét, aki bátorságával kivívta a király tiszteletét, őfelsége befogadja két vér szerinti fia mellé (Toby Kebbell - Spíler, Richard Coyle - Gyilkos lelkiismeret). A felnőttként is forrófejű, ám tisztaszívű, s remek harcos Dastan mindent megtesz a birodalomért és családjáért, de egy összeesküvés miatt mégis árulónak, s egyben gyilkosnak hiszik. Menekülés közben ki mást sodorhatna mellé az élet, ha nem a hetedhét ország szépét, Tamina hercegnőt (Gemma Arterton - A titánok harca). A párocska kezdetben ki nem állhatja egymást, de csak azért, hogy utána egy "hihetetlenül fordulatos" dramaturgiai ív mentén visszafordíthatatlanul egymásba szeressenek, miközben mindenkinek arra a varázstőrre fáj a foga, amely képessé teszi birtokosát az idő megállítására és visszafordítására.

A mese tehát egyszerű: megszerezni a tőrt, megmenteni a királyt, a birodalmat és a világot az áruló Nizamtól (Ben Kingsley - Elégia). Persze "ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel", azaz egy ilyen filmben ne keressünk világmegváltó gondolatokat, de azért kliséktől mentes történetet, elfogadható színészi játékot még egy ilyen látványorientált opustól is elvárhatnánk. Mert kétségkívül impozáns képek gyönyörködtetik szemünket - néha már-már olyannyira makulátlanok, hogy elfelejtenek filmszerűek maradni, s idegenekké válnak -, de a filmművészet egy olyan stádiumában, amelyben egymás sarkát tapossák a szebbnél-szebb látványvilággal és háromdimenziós csúcstechnológiával megáldott (vagy megvert? - a szerk.) alkotások, ez mind nem elég a közönség megfogásához.

Nyilván a szigorúan Disney-kompatibilis értékek (a család-szeretet-becsület aranyháromszöge mindennél fontosabb) átadása lenne az a plusz, ami a hős Dastant a Dicsőség Csarnokába emelné, s egyben biztosítaná, hogy az utánpótlás-lurkók is ezt az elvrendszert kövessék mindennapjaikban. Jerry Bruckheimer producerként való részvétele is ezt a kört szélesítené, ő valószínűleg a Karib-tenger kalózai-szériánál bevált tucatsémát szerette volna követni, még a bolondos gegfelelős karakterét is beletuszkolta a filmbe Amar sejk személyében (Alfred Molina - Egy lányról), aki azonban inkább unalmas és fárasztó, mintsem vicces. (És még Tamina hercegnő figurája is a karibi Elizabeth Swann nyafogó fruskájára hajaz.) Bruckheimer felügyelete mellett Mike Newell ült a direktori székben, s neki annak ellenére sem sikerült élettel megtöltenie a Perzsia hercegét és a poligonkaraktereket, hogy olyan filmek köthetők nevéhez, mint a Négy esküvő, egy temetés, a Mona Lisa mosolya, vagy producerként a Pop, csajok satöbbi, illetve a Traffic.

Az ember életében óhatatlanul bekövetkezik az a pillanat, amikor elgondolkodik: túl sok Disney-filmet nézett, és kiöregedett belőlük? Mindig ennyire bénák és szájbarágósak voltak ezek? Nos, jelen esetben nem a gyermeki én elvesztése okolható az élvezet hiányáért, sokkal inkább a Perzsia hercege maga. A legtöbb, kifejezetten gyerekközönségre szabott Disney-alkotásban ugyanis megtalálható még némi báj és kedvesség, ami még a felnőttek arcára is mosolyt csalhat. A legnagyobb erényük mindig is a szerethető karakterek jelenléte volt, a karaktereké, akik vállukon tudták vinni akár az egész szórakoztatóipart is (pl. Aladdin, Az oroszlánkirály).

Az időfelbontásos szerkezet jelenthetné az utolsó esélyt arra, hogy a Perzsia hercege valamelyest érdekes legyen. Az idő homokja gyakorlatilag végtelen lehetőségekkel ruházta fel az alkotókat és a szereplőket egyaránt: ha időutazunk, merjünk nagyok lenni, árnyaljuk általa karaktereinket, vagy tegyük érdekesebbé mesénket - ehelyett Bruckheimerék egy borzasztóan elcsépelt, Bobby Ewingot idéző végső fordulattal okoznak fejfájást a gyanútlan mozilátogatónak. 2010-ben minden adott volt ahhoz, hogy ez a Perzsia hercege emlékezetes (de legalább élvezetes) legyen, a megalománia azonban kiűzte a produkcióból az emberséget, a lebilincselő cselekményt és egyéniségeket. Anélkül pedig nincs, ami összetartsa a filmet, s így az egész szétfolyt, mint homok a szélben.