A román Anca Damian artisztikus "rajzfilmje" egyrészről a műfaj manapság egy legkurrensebb ágának, a dokumentarista animációnak jellegzetes darabja, másrészt pedig enciklopédiája is a hagyományos technikáknak, mivel egyszerre alkalmaz akvarell-, tépés-, fotó- és ki tudja még milyen animációt, stop motiont és valódi híradófelvételeket.
A hír
A hír igaz, vagyis a Crulic, a túlvilágra vezető út című film sztorija valóban megtörtént. Néhány éve meghalt egy román fiatalember az egyik lengyel börtönben. A 33 éves korában elhunyt Claudiu Crulicot olyan pitiáner bűnért csukták le, amit el sem követett. A jogtalanság ellen való tiltakozásul Crulic éhségsztrájkba kezdett, miközben levelekkel, beadványokkal és kérelmekkel bombázta a román külképviseleteket, valamint a lengyel igazságszolgáltatás különböző hatóságait. Sokhónapos éhségsztrájkja és a kényszeres táplálás ellenére legyengült szervezete pár nappal éppen azelőtt mondta fel a "szolgálatot", mikor megkapta volna a felmentő határozatot.
[img id=323393 instance=1 align=left img]A koncepció
Crulic tragikus története önmagában elég sovány egy filmhez, a börtöntémában, élő szereplőkkel korábban már jelentőset alkotó Damian azonban meglátta benne a tipikusan modern, szinte kafkaian kilátástalan sorsot, amely viszont már feldolgozás után kiált. Olvasatában Crulic az ártatlan, örök kisember, aki kényszerűségből számára idegen környezetbe kerülve, minden küzdelme ellenére összeroppan az őt és problémáit meg nem értő idegen hatalom/gépezet fogaskerekei között. Crulic sorsa egyben a román rendszerváltás jellegzetes életsorsát is mintázza, Ceausescu diktatórikus rezsimjében töltött lelketlen gyermekkorától a rendszerváltás által hozott kirajzásán, a "picking fruits" nyomorúságos szabadságán keresztül a majdnem teljes jogú euro-polgárságig. Ezt a történetet, persze, el lehetett volna mesélni hagyományos, dokumentarista "stílben" is. Azzal azonban, hogy Damian mégis rajzban, illetve sokfajta animációs technika szimultán alkalmazásával meséli el Crulic halálútját, egy magasabb esztétikai síkra is helyezi azt, melyen a tragédia, a halál felé való kérlelhetetlen haladás és ezzel szoros összefüggésben a bürokrácia lelketlen hatalmi gépezetének rettenete általános érvényűvé válik, egyben katartikus erővel nehezedik a néző mellkasára.
Párhuzamok
Első hallásra igencsak fából vaskarika készítésének tűnik az animációs dokumentumfilm, vagy dokumentarista animáció jelensége, hiszen ha egy valóságban történt eseményt, dokumentumot lerajzolunk, már akkor is elvonatkoztatunk tőle, ha történetesen hiperrealista hűséggel sikerült azt a legapróbb részletig rekonstruálni. De ha arra gondolunk például, hogy amerikai bírósági tárgyalásokról mind a mai napig nem készíthető csakis rajzos képi tudósítás, már talán könnyebben érthető e "fából vaskarika" létjogosultsága is. Ott persze elsősorban személyiségi jogok védelme miatt van erre szükség, de például a Libanoni keringő című film esetében már ennél lényegesen többről van szó. Ari Folman e filmmel a valóság, a háború borzalma "mögé" kívánt betekinteni a rajz absztrakciójával, mint ahogy ezt tette Richard Linklater kamera által homályosan is a kábítószer okozta élményekkel kapcsolatban, vagy például Gauder Áron is, aki rajzban képzelte el a Nyócker flaszterjának szociográfiáját. Az említett példák kiválóan mutatják, hogy attól, hogy valami "rajzolva van", még tökéletesen "bírja" a valóság szinte összes kritériumát, azonban pluszban még valahogyan szét is feszíti azt, mintegy feltárva annak lényegét.
Fordított "camino"
Valójában azonban mégis egy élőszereplős filmmel, Steve McQueen felkavaró Éhség című élőszereplős drámájával mutatja a legközelebbi rokonságot Crulic túlvilágra vezető útja. Damian azonban lényegesen jobb ízléssel bír, mint a (legendás színésszel nem azonos) McQueen, nem csinál szenvedés-pornót hősének haldoklásából, viszont a börtönlét szaftosabb részletei mellett sem megy el szó nélkül. Egyes szám első személyű narrációval mesél, fanyar humorral – míg egyáltalán van valami humoros Crulic sorsában. Amint azonban hőse megkezdi fordított "El caminóját", harmadik személyű, objektív tudósítói hangnemre vált. Elhagyjuk a hős nézőpontját, és immár kívülről követjük végig azon az úton, melynek már látszik a vége. Azonban ebben az útban nem találunk semmi üdvözítőt, nem vár az igazság, még csak fényesség sem, csupán a mérhetetlen magány és szomorúság. Majd a visszavonhatatlan elmúlás, mint ahogy nyilván a valóságban is. Vigyázzunk magunkra.
Kinek ajánljuk?
- A formabontó és formakereső animációk kedvelőinek.
- Akik nem félnek a nehéz témáktól.
- Akik külföldre készülnek dolgozni/tanulni/élni.
Kinek nem?
- Akiknek a látvány a minden, főleg, ha 3D.
- Akik nem bírják a "lehúzós" filmeket.
- Akik megingathatatlanul hisznek abban, hogy az alagút végén van fény…
7/10
