A szolgálatmegtagadásért kényszernyugdíjazott cinikus zsaru, amikor viszi vissza elvált feleségéhez a hét végi láthatásról két kamasz fiát, emberrablással dúsított bankrablás áldozata lesz, egy véletlen autóbaleset tragikus következményeként. A bankrablók a többi tússzal együtt elragadják kisebbik fiát, Jerryt is. De Tom a nyomukba ered... - természetesen nem a Jumurta című török-görög filmet meséltük el, az most jön. A fővárosban szolid műintézetet (áh, könyvesboltot) terelgető negyvenes, halk szavú költő, édesanyja halálhírét véve Anatóliába utazik, hogy teljesítse az elhalt utolsó kívánságát, s rendbe tegye a hátramaradott dolgokat... Az ügymenet közben - szép leányrokonnal - belső utakat járunk be (szép lassan, szép halkan). Felszakad néhány seb, s arra is megesküdnék, hogy elpattan néhány húr (többségük a távolban).
Ugye már tiszta, miért meséltük el az elején Bruce Willis bármelyik filmjének a tartalmát? Mint két tojás... Nos, leginkább azért, hogy belássuk, senkinek se könnyű; napjaink filmkészítése egyik szakágban sem képes túljutni a körkörösen ismételt kötelező gyakorlatokon. S ez akkor is elkeserítő, ha Semih Kaplanoglu "hazájában jelentős sikert arató", csendes, szépen fotografált, kellően tétova filmje a maga módján tartalmas időtöltés, fogyasztható látnivaló. Másfelől maga a jó hír, hogy a film a megközelítési szándékokra tekintet nélkül szó szerint egy helyben topog, s legfőbb ideje, hogy elsöpörje valami technikai alapú, mélyen plebejus förgeteg, hisz' itt már csak akkor várható valami új, ha mindenki csinálhat filmet.
Az meg már nincs is olyan messze.
