Filmtörténelmileg a legjobb korszakban élek. Olyan grandiózus celluloid remekeknek lehettem szem- és fültanúja az elmúlt évtized(ek)ben, melyek elképesztő univerzumokat vizionáltak. A Harry Potter, a Csillagok háborúja és a Gyűrűk Ura teremtett világában szárnyalhatott zabolátlanul az alkotói, rendezői és nézői fantázia, és szerencsések vagyunk, hogy utóbbi két filmes eposznak még bőven lesz folytatása a jövőben...
2002-t írtunk, amikor Peter Jackson, a fiatal és lezserül lelkes ausztrál rendező vászonra álmodta a legnagyobb vállalkozását, a Gyűrűk Urát. A regénynek önmagában legendás a keletkezéstörténete. Az 1930’-as évek derekán, amikor a háború komor árnyéka vetült Európára, egy maréknyi oxfordi irodalom professzor gyűlt össze az egyetemen, hogy saját szórakozásukra felolvassanak egymásnak még ki nem adott műveikből. Köztük volt például C.S. Lewis – akinek a Narnia krónikáit köszönhetjük -, és J.R.R. Tolkien, a nyelvész, aki leírta az azóta híressé vált kezdő sort: „Volt egyszer egy földbe vájt lyuk és abban élt egy hobbit.” Legenda született akkor. És micsoda nevek, micsoda művek, micsoda gondolatok! Micsoda kreatív fantázia és teremtő képzelet által ihletett világok születtek meg azokon az esős délutánokon, a kandalló fűtötte, tea illatú és faintarziás falak között…!
A Gyűrűk ura diadalmenetét már ismerjük, és valójában soha nem volt kétséges, hogy Peter Jackson úgy fogja egésszé tenni élete nagy álmát, hogy megfilmesíti a Babót is. (Magyarországon így ismerjük a hobbitot, az első fordítás révén.) Elég nagy felháborodást váltott ki a rajongók körében, amikor fény derült arra, hogy Jackson a mindössze 250 oldalas kisregényt három részre szabdalva kívánja előzményfilmként elkészíteni. A Hobbit első része, a Váratlan utazás nem aratott osztatlan sikert sem a nézők, sem a kritikusok körében, és méltán emlegették vele kapcsolatban a vontatott, eseménytelen és kevésbé színvonalas jelzőket. Annál nagyobb meglepetés most a Smaug pusztasága, mely az első rész minden hiányosságáért kárpótol.
Na, most azt tudjuk, hogy mindenki a sárkányt várta leginkább. És még mielőtt lelőném a poént, pár szót szólnék a film technikai kivitelezéséről. Az eleddig öt Oscar-t nyert új-zélandi Weta Digital mindig is úttörő volt a vizuális hatások terén, és a ’Desolation of Smaug’ az eddigi legpompásabban kivitelezett referencia munkájuk is lehetne. Nem lehet kiemelni külön szcénákat, mert egységesen tartják a színvonalat a látványvilágban. A Bakacsin erdő például a legutolsó levélig autentikusan mesteri lett, Dol Guldur elhagyatott, szürkésfekete, vassal szabdalt romja pedig az igazi, mélyre kúszó rettenet tökéletes hátterére sikeredett.
A film jellemrajzzal és szereplőmotivációval is bír. Az ártatlanság elveszítésének lélektani folyamata (Bilbo/Martin Freeman zseniális némajátékában!) ugyanúgy kidomborodik, mint Smaug és Thorin aranyt habzsolni vágyó kapzsisága. Mindent összevetve, a film tartalmában és atmoszférájában egy lényegesen komorabb előzmény sztori, látványvilágában pedig egy sokkal archaikusabb és ódonabb világot fest fel, mint a LOTR saga. Karaktereiben is különbözik a Gyűrűk urától, mert itt barbárabb, vadabb és civilizálatlanabb teremtményeket látunk, és bizony a tündék sem olyan kifinomult és szofisztikált fénylények – mindez alátámasztja azt, hogy kronológiailag is jóval előbbre járunk Frodo és Samu idejétől.
Amit felesleges volt belerakni a filmbe, az Legolas és Tauriel románca. Szembetűnően direkt módon emelték be ezzel a kötelező szerelmes szálat, meg azt a tündét, aki a legtöbb ifjú nőnemű nézőt hozza – és aki mellesleg végre végleg unszimpatikussá vált a teljesen oda nem illő reménytelen amorózó szerepével. Örömteli látni viszont régi, igen jó sorozatokból és filmekből ismert arcokat, mint Lee Pace-t (Zuhanás, Halottnak a csók) a tenyérbe mászóan arrogáns tünde király szerepében. A még mindig gyönyörű Evangeline Lily-t (Lost) pedig végre foglalkoztatják újra, és testhezállóan bájos neki a humánusabb erdei tünde zsáner.
A legvárósabb és legominózusabb pillanat a legtöbb ember számára Smaug, a sárkány megjelenése (és megjelenítése) volt. Nos, a hatalmas köveket, melyek legördültek a fanatikus nézők szívéről, szinte hallani lehetett a moziban. Smaug lélegzetelállító lett. A Weta művészei a CGI élményt olyan tökélyre fejlesztették, hogy a sárkány digitális animációja és a speciális effektjei már-már a virtuális valóság hatásszintjét súrolják. És hát amikor Bilbó (Martin Freeman) szembenéz Smauggal (Benedict Cumberbatch hangja!), az minden bizonnyal a populáris filmkultúra és a fantasy elegyének felejthetetlen pillanatává válik. (NEM LEHETSÉGES ugyanis nem gondolni a másik, szinte hisztérikus ovációval várt másik nagy eseményre, a BBC-s Sherlock-ra, melynek soron következő része 2014. január 1-én lesz publikus, és melynek főszereplője a két említett brit színész.)
Nem árulok el titkot, ha elmondom, hogy a film minden idők egyik legdurvább cliffhangerével ér véget. A Smaug pusztasága tökéletes háttér-mitológiát nyújt a Gyűrűk urához, és a LOTR univerzum vele lesz teljes. Fogjuk fel úgy, hogy várni jó, vagy ha maga a várakozás ténylegesen nem is olyan jó, az azért mindenképpen lelkesedésre ad okot, hogy van mire várnunk. 2014 decemberében jön a The Hobbit: There and Back Again, és láthatjuk az Öt sereg csatáját végre. Utána pedig még mindig ott van a Szilmarilok, amihez lehet nyúlni – és legyen mibe menekülni az egyforma szürke, eseménytelen és borús napokban, nem csak háború idején.
Szerintem: 100%
