Karomméregetés

Kicsit langyosra sikerült az X-Men-franchise idei vadhajtása, pedig talán a legnépszerűbb karakter újabb spinoffjáról van szó. De azért elfér a sorban egy ilyen is.

Ne legyek kemény?

Hugh Jackmannek ez az elfeküdt haj valami olyasmi, mint Ryan Gosling szájában a fogpiszkáló a Drive-ban, vegyük már észre, hogy a világon mindenki más esetében röhejes lenne, de ha a film alapvetően úgy adja elő, hogy márpedig ő így kemény, akkor elhisszük neki. Messzire mutató következtetésekig tudnánk eljutni tömegkommunikációs témakörben, ha ez volna most a dolgunk, de szerencsére ennél egyszerűbb. A Farkas című X-Men-spinoffról van szó, vagyis a lánykori nevén Rozsomákként ismert karakter – a 2009-es, teljes címén X-Men kezdetek: Farkas utáni újabb – önálló mozijáról, amely értelemszerűen egyben szerves része ennek a messziről tán kuszának látszó sorozatnak. Ez persze inkább a felületes érdeklődőknek lehet gond, ha egyáltalán, a rajongók, akikből hál'istennek van bőven, természetesen többet tudnak maguknál a forgatókönyvíróknál, és pontosan átlátják, hogy mikor melyik univerzum felé vesszük az irányt. Ilyenformán ez már önmagában egy hallatlanul izgalmas vállalkozás, izgalmasabb mint az aktuális epizódja.

[img id=486564 instance=1 align=left img]Durr, durr, csók, csók

Amelynek alapjául a Wolverine-képregények 1982-es, Chris Claremont és Frank Miller jegyezte Japán-szériaként ismert egysége áll. A filmben tehát a szőrmók Tokióba utazik, hogy egy még Nagaszaki bombázásakor megismert barátján segítsen. Továbbá nindzsák, jakuzák, papírfalak és egyéb Japán-klisék. A Farkast jegyző James Mangold, azt gondolom, kiváló rendező, legsikeresebb filmje, A nyughatatlan című Johnny Cash-biopic mellett én még az egyébként összhatásban alig közepes Kéjjel-nappalt is kiemelném, egyrészt mert ami rendezőként ott a dolga volt, azt elég jól abszolválta, arról nem tehet, hogy eleve a koncepció gyengus volt, másrészről az ott látott akciók állnak még a legközelebb a mostani mozijához saját filmográfiájából. És ezekből nincs is különösebb hiány, bár a szokásos bemutatkozó, egy-két közbülső és a Végső Nagy összecsapások közül én egyedül a vonat tetején ugrálós részeket tettem el magamnak emlékbe – holott épp azt hihetnénk elcsépelt ötletnek.

Ami mégis határozottan visszarántja a Farkast a középszerbe, az a hollywoodi uniformizálás, amely alatt meglepően változatos műfajú filmek találják meg ezt langyos, egyaránt izzadtság- és kölniszagú, de védelmet nyújtó akolt. Ennek lényege ugyebár a korhatárbesorolást szem előtt tartó visszafogottság, a kevés kivétellel Disney-matinékban látottakig leegyszerűsített jellemek és a kemény vagyok, mint a kád széle típusú, bántóan blőd, kurta beszólások egy-egy pofont követően.

Visszatérnek

Míg ha mellé helyezzük például az X-Men: Az elsők című prequelt, Michael Fassbenderrel és James McAvoy-jal, máris látjuk, hogy el lehet vinni ám az ilyen szuperhősmozikat egész közel a dráma felé, elmúltak már azok az idők, amikor képregényfüzetekről leugrott gyerekes ákombákomokként fogták fel sokan a zsánert. Nagy kár, hogy Mangold filmje nem tartja a szintet, s ezzel nem erősíti a szuperhős-drámák ázsióját, hanem visszatér az ugyan szórakoztató, de kicsit infantilis előadáshoz. Tulajdonképpen a 16-os karikát is csak a talán kétszer felhangzó "kurva!"miatt érdemelhette ki, vér ha csordogál is a betonon, a legyeket sem lehetne elijeszteni vele.

Visszatérve a rendszerben elfoglalt helyéhez: a Farkas alapvetően önmagában is megáll a lábán (ez megint csak a biztonsági játékra törekvést jelzi), az utalások és korábbi szereplők megidézése persze pluszélményt nyújt a rajongóknak. Főleg azoknak, akik nem ugranak fel a helyükről a stáblista kezdetén; ezúttal is ajánlott megvárni a meglepit.

Kinek ajánljuk?
- Vagyunk páran X-Men-rajongók, akik semmi pénzért nem hagynánk ki egy epizódot sem.
- A morcos és szőrös Hugh Jackmanért elepedőknek.
- Felületes Japán-szimpatizánsoknak.

Kinek nem?
- Akik szerint túl van már nyújtva ez az egész franchise.
- Frank Millernek.
- Valódi japánoknak.

7/10