Kate Hudson és a fekete-fehér négerek

New Orleans, vudu avagy hudu, mi kellhet még? Egy jó történet, talán.

A trailer alapján kellemes kamaradarabra számítunk, az utóbbi években divatba jött keleti horrorok stílusában, és nagyjából ezt is kapjuk, ami annyiban persze nem csoda, hogy A kör írójának újabb munkájáról van szó. A látványvilág ennek ellenére nyomokban sem emlékeztet a keleti remake-ekre, vitathatatlanul Lousianában vagyunk, az ember szinte érzi a mocsár szagát.

A New Orleans-ben élő Caroline-nak (Kate Hudson) pénzre van szüksége, hogy beiratkozhasson a nővérképzőbe, ezért elvállal egy ápolónői állást egy idős házaspárnál Violet és Ben Devereaux-nál (Gena Rowlands és John Hurt), egyórányira a várostól. A Mississippi deltájában, mélyen a mocsárvidéken épült udvarház idős gazdáját szélütés érte, és mindkét oldalára lebénult, Caroline-nak őt kell ellátnia. Beköltözik a házba, és megkapja a címben szereplő mesterkulcsot, ami minden ajtót nyit. De természetesen van egy ajtó a padláson, amihez a kulcs nem jó, erre az ajtóra Caroline ráadásul egy titokzatos zajt követve talál rá: valami belülről zörgeti azt egy éjszaka, mintha ki akarna jönni.

Innentől elkezdődnek a furcsaságok: úgy tűnik, Ben Devereaux kétségbeesetten segítséget akar kérni az ápolónőtől, és szép lassan feltárul a ház sötét múltja is: a múlt század elején meglincseltek itt egy fekete szolgáló házaspárt, akik nem mellesleg igen járatosak voltak a mágiában is. Minderről szájbarágós fekete-fehér jelenetekből értesülhetünk. Ehhez már csak annyi kell, hogy Caroline mégiscsak kinyissa azt az ajtót, és rábukkanjon a betárazott vudukellékekre. Pontosabban hudu, merthogy a film egyúttal az ismeretterjesztésre is hangsúlyt fektet: a vudu a vallás, a hudu viszont a gyakorlat, a népi varázslás neve.

Nem túl eredeti fölvezetés, a hangulatot viszont remekül sikerül felépíteni, hogy mást ne mondjunk, a szórványos ijesztgetéseken túl például az okozza a legnagyobb feszültséget, hogy miért van levéve az összes tükör a falakról. Alakul a kísértettörténet, rendben van.

Hiányérzet

Ami nincs rendben, az az, hogy a film távolról sem aknázza ki a lehetőségeit, a már említett New Orleans-i atmoszféra a film legnagyobb erőssége, de ezt is láthattuk már sokkal fülledtebben, misztikusabban és részletgazdagabban bemutatva az Angyalszív-ben, úgyhogy a kedves érdeklődőket egyúttal arrafelé is irányítanánk. A sztoriban, pontosabban a vudu (hudu) hitvilág, szertartások ésatöbbi zaftos taglalásában viszont sokkal több is lenne, az amerikai kritikusok által sokat emlegetett - egyébként meglehetősen banális - csavar nem viszi el az egész filmet, amit egyébként tökéletesen felesleges volt zacskódurrogtatós-rosszatálmodós ijesztgetéssel felhigítani. Bár az tagadhatatlan, hogy kevés film képes arra, hogy a végén teljesen át kelljen értékelni a legtöbb jelenetet, és ez ilyen.

A kifejtetlenség talán szándékos, ezt az ázsiai horrorok kedvelőjeként tulajdonképpen nem is róhatjuk fel, mégis az ez okozta hiányérzetnek tudható be, hogy a háznál sokkal izgalmasabb helyszín egy lerobbant benzinkút, illetve maga a franciául beszélő néger benzinkutas és családja, az autentikus vuduhívők, akik ennek ellenére megmaradnak pusztán hangulatépítő mellékszereplőnek.

Ami viszont teljes mértékben emlékeztet a keleti filmekre: a stáblistával valahogy nem múlik el a nyomasztó érzés, lehet hazavinni.