Kávé és papírfecni

Nem gondoltam volna, hogy eljön az idő, amikor földbe kell döngölni egy Jarmusch-filmet, ám megtörtént az elképzelhetetlen. Szomorú nap ez mindannyiunk számára.

Jim Jarmusch Az irányítás határai című filmje a legkevésbé sem tudja magával rántani nézőjét, pedig mindent bevet abból a kelléktárból, ami miatt a legtöbben irtózattal gondolnak a "művészfilmekre". Szépen felvett, hosszú, dialógus nélküli jelenetekkel, non-stop utazgatással és rendesen alulmotivált főszereplővel teszi próbára a befogadó türelmét, és míg a rendező, karrierje folyamán képes volt megtölteni a motiválatlanságot és új értelemmel felruházni a nihillista road-movie cselekményvázat, Az irányítás határai csupán a minden rosszra lecsupaszított árnyképe Jarmusch egykori önmagának.

A főszerepet alakító Isaach De Bankolé-nak (a Szellemkutya fagylaltárusa) nettó három mondat jutott, arra van kárhoztatva, hogy az egész filmet hihetetlenül, de tényleg hihetetlenül elidegenedett kívülállóként asszisztálja végig. Egy darabig élmény nézni az arcát, de egy idő után - mivel nem történik vele semmi, és még a valami is csak nagyon lassan - nem tehet róla az ember: egyszerűen a bágyadt unalmat fedezi fel az ábrázatán. Karaktere a lehető legkisebb mértékben van körülírva (bérgyilkos-szerű figura, aki megbízását követi), a fárasztó redundanciák világában téblábol (a "mély" jelentéssel felruházott bölcseletek több nyelven is elhangzanak, az "Ön ugye nem beszél spanyolul?" mondat ismételgetéséről már nem is beszélve).

Mellékszereplők jönnek-mennek, Tilda Swinton, John Hurt, Bill Murray és Gael García Bernal is arra hivatottak, hogy letudják a kínos (ezoterikus) mondókájukat, telve szükségtelen filmes kikacsintásokkal és továbbálljanak. A Paz de la Huerta (akit az IMDb-n is nemes egyszerűséggel csak a Pucérként tüntetnek fel) által megformált, ok nélkül vetkőző, teljesen beazonosíthatatlan nő a csimborasszója az epizodista-gárdának. Gyakorlatilag semmi értelme a jelenlétének. Jarmusch továbbá (tőle teljesen szokatlan módon) túlzenélte a jeleneteket, az időnként fel-felerősödő, totálisan funkciótlan hangorkánt össze nem lehet hasonlítani a Halott ember visszatérő gitárfutamával, vagy a Szellemkutya hip hop nótáival.

Egyes motívumok, pillanatok kifejezetten jól sikerültek, Bankolé "párbeszéde" a spanyol pincérrel vagy a bérgyilkos riposztja arra a kérdésre, hogy hogyan jutott be a szigorúan őrzött létesítménybe ("A képzeletemet használtam.") még magukban hordozzák Jarmusch egykori zsenialitását, ám Az irányítás határai túlnyomó részén az öncélú, nulla jelentéssel felruházott szcénák egymásra hányása uralkodik.

Az irányítás határaival Jarmusch lába alól kicsúszott a talaj, reménykedjünk, hogy a rendező mielőbb visszatalál a tőle megszokott kerékvágásba.