Akkor lehet elviselni az öregséget, ha bölcsesség is társul hozzá. Már nem tudom, ki mondta mindezt és mire, de Clint Eastwoodnál jobb példát keresni sem lehetne a tétel igazolására. A bölcsesség ugyanis lenyesi a fiatalság hirtelenkedéseit, a magamutogató túlzásokat, és az egyre fogyó időből biztos kézzel válogatja ki az igazán lényeges pillanatokat. Már egyre kevésbé hiszi, hogy a művészetet el lehet adni a művészkedés trükkjeivel és látványosságaival, vagyis már csak a legszükségesebb szavakban és képekben bízik.
Alázatos. Talán ez jellemzi a legjobban az Elcserélt életeket. Ha van trükk, akkor abban a felismerésben rejlik, hogy Christine Collins (Angelina Jolie) igaz története bölcsesség és alázat nélkül csakhamar elsüllyedne a giccses melodráma vagy a középszerű thriller önmagától is kínálkozó, tengernyi sablonjában. Eastwood azonban tudja, hogy az embereket ősidőktől fogva érdeklik és lekötik a koherens, saját elbeszélési szabályaikat következetesen betartó történetek. És mivel tudja, okosan ki is használja ezt az igényt. A történetben - és remek színészeiben bízva - viszont már semmi szüksége agyonerőltetett szimbólumokra, Collins nem az Anya lesz, és a bűn nem a Bűn, miközben a történeten finoman mégis átsejlik a példázat ereje. Az Elcserélt életek, akárcsak a remekbe sikerült Titokzatos folyó, egy lassan, de nem vontatottan kibomló alkotás, amelyet mindvégig csak egy dolog érdekel: a bűnnel és hatalommal kapcsolatba lépő jellemek fejlődése, torzulása. Kit gyűr maga alá, és kit emel fel? Ki viseli el az elviselhetetlent igaza érdekében, és ki ordít fel az első fájdalomra?
Collins kisfiát a húszas évek végén elrabolják, ám a rendőrség - némiképp helyrebillentve megtépázott tekintélyét - öt hónapos nyomozás után előkeríti és a sajtósok gyűrűjében át is adja a megkerült kisfiút. Csakhogy ő nem Collins gyermeke... Eastwood bár megtehetné, nem a könnyes-bús giccs felé, hanem az abszurditás irányába viszi el a történetét, hiszen így a hatalom bizarr, ám annál valóságosabb természetéről mesélhet. Arról a hatalomról, amely később tökélyre fejlesztette a manipuláció kisded fogásait, és egyre hatásosabban törte meg a vele szembeszegülő emberi rációt. A Collinst győzködő rendőrségi pszichológusban, az őt "kezelő" orvosban nem nehéz észrevenni a múlt század tipikus alakjait, aki a legelemibb tényeket is a hazugság/propaganda szolgálatába képesek állítani.
Amerika viszont akkor is Amerika marad, ha időnként Kelet-Európának is tűnik. A húszas évek miliőjét kiválóan megteremtő alkotás miután hatásosan előcsalogatja nézőiből a legelemibb felháborodást, bepillantást enged az emberi bűn szinte már elképzelhetetlen borzalmába és irracionalitásába, végül megnyugtatja őket: olyan világban élünk, ahol az igazságnak még van létjogosultsága. Eastwood zsenialitása, hogy a moziból mégsem a megtorolt bűn képeivel megyünk haza, nem felejtjük el megkönynyebbülve az igazság újabb diadalát. Sokkal inkább Northcott hangja kísért majd, ahogy a vesztőhelyen, a fejére húzott csuklya alól énekli a Csendes éjt. Mintha maga a huszadik század fakadna dalra. Reszketve, bizonytalanul, mégis csontig hatolva.
