Csak elnyomta a taps a füttyszót az idei cannes-i fesztiválon, amikor felúszott a stáblista Mundruczó Kornél filmjének végén.
A francia úri plázs közönségének szélsőséges reakciója azonban félrevezető, hiszen éppen az a baj a Szelíd teremtéssel, hogy nem vált ki harsány, de még visszafogott érzelmeket sem.
Mundruczó élelmesen mutat rá filmjével, miért nem véletlen, hogy a legtöbben összetévesztik Mary Shelley XIX. századi regényének szörnyszülöttjét az őt megteremtő Frankenstein professzorral. Hiszen ki is a rém tulajdonképpen: az alkotó vagy a gyanútlanul romboló kreatúra? A magyar rendező e polémiát kissé szappanopera-szerű húzással dolgozza fel, apa-fiú kapcsolatként mutatva be, ahol a gyermek tragédiája az, hogy nem tud szeretni, a felmenőé pedig az, hogy ernyedt erőfeszítésekkel mégiscsak magához édesgesse mások életét is nagyvonalúan tékozló fiát. Az eredeti rémtörténet így válik kortárs, budapesti környezetbe ágyazott családi és sorsdrámává, kiegészítve azzal a cseppet sem fortélyos fogással, hogy a főszereplő "Frankenstein" professzor filmrendező, akit, hogy a mű hitelességét senki se vonhassa kétségbe, Mundruczó alakít. (Igaz, a szokott módon, ironikusan - biztos kézzel vezetve önnön színészi játékát.) Egy rendező egy rendezőről készít tehát filmet, majd maga el is játssza a főszerepet: a magyar artfilmekre gyakran jellemző öncélúság ebben az esetben olyannyira kézenfekvő, hogy kár is vádló hangon szólni róla.
Pedig felfedezhető néhány tétova lépés annak irányába, hogy e film - ahogy a rendező a Filmvilágban fogalmazott - kilépjen a "művészgettóból". A romantikus zenei aláfestés illik Shelley regényének világához, Erdély Mátyás míves képei telve vannak feszültséggel, de a mozi thrillermotívuma utalásszerű, a horrorelemek a legkevésbé sem félelmetesek. Sajnálatos e rendezői szűkmarkúság: legalább lenne miért izgulnunk!
A félelemtől megfosztott, kilúgozott Frankenstein-világ ábrázolása aligha jelöl egy új, nézőbarát irányt, ráadásul této vasága miatt a művész számára is terhes kompromisszum. Hol van már Mundruczó Kis Apokrif no.1.-ének szikár megfogalmazása, vagy a Delta néma drámája? Egy kényszeredett fél lépéssel a hátunk mögött.
