A Dobogó kövek egy hiperalacsony költségvetésből készült krimiközeli film, amiben négy debreceni arc próbál modoros stílusban egy kis pénzhez jutni lazán összekötődő epizódokon keresztül. A hangjátékközeli mozit plázákban vetítik, mégis csak 79-en látták az első napon Budapesten. A sajtója olyan jó volt, hogy államilag büntették, a film maga azonban büntetően rossz.
Ha az ember túljut azon, hogy amatőr szereplők a régi pornófilmek alámondásait idéző hangon tárgyalnak egymással, és a három-négy profi színészt idegen testként veti ki a film, akkor nyomokban a Ravasz az agy és két füstölgő puskacső és a magyar Argó közötti csetlő-botló krimiközeli hangulatot fedezhetjük fel. Az amatőrfilmes debreceni rendező, a 2007-ben az Indigóemberrel debütáló Martin Csaba szerint más filmek hatottak rá: "90 százalékban amerikaiak. Az európai mozit Pierre Richardig meg Bud Spencerig szerettem, a modern művészkedést nem bírom." Pierre Richard ügyetlenkedése még valóban fellelhető a plázákban botorkáló filmen.
A krimi-közeliség eufemizmus részünkről, a film akciók nélkül zajlik, mert a forgatókönyvíró (szintén Martin Csaba) már az elején feladta a küzdelmet, és passzívan adja elő a nagypapa halála utáni kincskeresést, ami egy telken van Debrecentől alsó hangon kétszáz kilométerre. A film egy jó poénja épp az, hogy elmegy a fő kincskeresős szál mellett, hogy néha Pindroch Csaba karakterének megjelenésével vissza-visszatérjen, de amúgy debreceni városi legendák epizódjait követi lazán kapcsolódva egy szoftverlopási ügy körül.
Pindrochon és a taxis jelenetben felbukkanó Reviczky Gáboron kívül még két színész tűnik fel: Szabó-Kimmel Tamásnak van pár fura megjelenése, és Szilágyi István haldoklik a film többi részéhez képest emlékezetesen. A sok bevállalt hülyeségből idézzük a nagypapa halálos ágyán szőtt beszélgetést az ötödik percből, amit a Lópici Gáspárként ismert színész a főszereplővel (szintén Martin Csaba) folytat:
- Fiam!
- Nem a fiad vagyok, hanem az unokád. (...)
- A lényeg az, hogy rossz hírem van, vettem fel egy kis kölcsönt, amit neked kéne visszafizetni. (...) De van egy jó hírem is.
- Na? Sikerült eladni a szerveimet?
Mintha egy létező filmes monológra válaszolgatna egy amatőr modoros hangon. Ez még akár elég is lenne ahhoz, hogy a debreceni kísérleti műfajt életképesnek higgyük, a bumfordi szereplőkkel, laza szálra fűzött epizódjaikkal és flashbackekkel. Kisfilmes hosszban ugyanis nem rossz a csapat, ahogy az előzetes is egész jó. De ehhez a jó két perchez képest a film már elúszik, mert ezt ismétlik még 94 percben.
Csak sorjáznak a rendező-forgatókönyvíró-főszereplő Martin debreceni amatőr haverjai: a művészlelkű szoftverfejlesztő (Molnár Attila Vajk), az antiszociális hacker (Ilyés József), a szuperjó pontagyú nő (Czupi Kála), akit fokhagymával, fogadásból szedtek fel, és a kigyúrt egyetemi tanár (Tánczos Tamás), aki chippendale-fiút alakít (és aki a hackersrác mellett néha még vicces a csapatból). A féltucat fals hangon magyarázó figura ellenére mégis Martin jelenléte az, ami túl sok a filmben. Egyébként a titulusa sem kevés: még producer, vágó és castingdirector is ki van írva a neve mellé.
Martin nem igazán torpant meg, és gondolkodott el azon, hogy ez a film kinek adható el. Mentsége tényleg van, amit nekünk is hangsúlyozott, hogy nem költött el még pluszba 80 milliót egy zavart forgatókönyvből készített mozira, mint a Szuperbojznál tette Kabay Barna, hogy aztán ki se fizesse a stábot. Martin nem kért állami támogatást: saját és szponzori pénzből hozták össze a nyolcszámjegyű költséget. De ennyi pénz és a 15 forgatási nap is sok lehet ahhoz, hogy egy hangjátékot kapjunk állandó szófosással, szokatlan, de nem túl elvont poénokkal.
Mert hangjátéknak nem lenne rossz ez a 96 perc, és ha kép nélkül hallgatjuk, szórakoztató is ez a bevállalt amatörizmus, ráadásul az egészet jó minőségben utószinkronizálták. Néha sok is van a jóból, például a megasztáros srác vokált is kap maga mellé, pedig egyedül áll a szintetizátornál. Mint mondják, macerás lett volna az énekest, aki a gyártásvezető is volt, mégegyszer, külön felvenni. A spórolás sajnos nem szül mindig műremeket.
Martin Csaba nagyon jól elmondja, hogyan nem szabad filmet csinálni, de a film költségvetését szerencsésebb lett volna egy filmes sulira költeni, amiből kiderül, miként lehet élvezhetően készíteni kisfilmeknél hosszabb műfajt. Mert ez inkább 46 kisfilm, mint egy egész estés mozi. Igaz, alkalmas filmes iskolát itthon nem nagyon tudunk ajánlani.
