[img id=482129 instance=1 align=left img]Az ünnep apokaliptikus természetű – írja egy esszéjében Hamvas. S mintha szivarfüstös, monszunesős, sötét és kedélyes világvégeféleséget beszélne el Arno Camenisch Az utolsó cseppig című szövege is. 

A százéves alpesi fogadó törzsasztala köré csipkelődő szellemek gyűlnek – még egyszer, utoljára –, hogy mielőtt lakhelyükkel együtt létformájukat is örökre elnyelné az özönvíz, annyit piáljanak, amennyi csak beléjük fér. S mert – a delírium ködébe rejtőzve – meghalni is elfelejtenek, a stampedliktől botladozó nyelvek Bábeléből egy kisközösség kacifántos legendáriuma bontakozik ki. 

Az elbeszélő eközben látszólag szenvtelenül, valójában viszont párás szemmel, keserűen int búcsút a páradús legelőknek. Legnehezebb persze a morcos-derűs, „mívészekre” mindig sandán néző, a kocsma menedékében önnön halotti torát ülő falubeliektől megválnia.

Camenisch kisregény-triptichonja, az Alpesi trilógia – egy kötetbe gyűjtve, két fedél közé zárva – nálunk jelent meg először. Részeit olvashatjuk véleményem szerint külön-külön, illetve egy nagyobb kompozíció fejezeteiként is. A többféle megközelítésmódot mindenekelőtt a svájci szerző prózájának jellegzetes építőkövei kínálják fel. 

Mindhárom szöveg – a magashegyi tanyavilág kihívásokkal teli, nyugodt mindennapjait bemutató Sez Ner, a lejtők között megbújó település viszonyrendszerét tiszta, élénk, gyermeki színekkel festő Az állomás mögött, valamint a kísértetek időntúli visszaemlékezését ábrázoló Az utolsó cseppig – bekezdésnyi töredékeket tesz elemi egységéül. Úgy érezzük ettől magunkat, mintha – egy-egy percre – ezernyi alpesi webkamera adásába kukkanthatnánk bele. 

A Sez Ner képei némafilmkockákként peregnek előttünk, Az állomás mögött naplóbejegyzések foszlányaiból áll össze, Az utolsó cseppig pedig kocsma-improvizációkból komponál dallamos songot. A textusok hasonlóan szerveződnek tehát, mint az általuk bemutatott hegyi kanton települései. Egymástól elkülönült (idő- és) térrészeket laknak be, olyannyira magától értetődő módon ráadásul, hogy e szigetszerűséget végig adekvát formának érezzük. Említett szigetecskék a trilógia elejétől a vége felé haladva egyre közelebb húzódnak egymáshoz, köztük egyre kisebb rések maradnak. Mindhárom kisregény izgalmas nézőpontot kínál, s – ugyancsak egységesen – egy csipetnyi iróniától sem mentes.

Egybefüggő történetté legkevésbé a Sez Ner szeretetteljes szarkazmussal deheroizált zsánerképei állnak össze, de a kapkodást nem ismerő hegyoldalak szigorúan hierarchizált világáról éppen ezek a többszörösen összetett mondatokba fogalmazott háztáji életbölcsességek („A tehenek, mondja az állatorvos, ravasz állatok, sokkal ravaszabbak, mint a lovak, a lovak a status quojukból élnek, mondja, csuda előkelően járnak-kelnek, de alapjában véve buták.”) mondják el a legtöbbet. Odafenn – üzeni a szöveg – ha kisebb-nagyobb kalamajkák adódnak is, alapvetően rend van. S feltehetően tényleg e megállapodott szabályrendszer alkalmas csak arra, hogy a gazdaságot, az egész tanyasi életet működtesse. Élővé, emberivé mégis az ennek határait feszegető, törvényeit megkerülő hanyag pásztorok, vagy csintalan állatok bemutatása teszi a szöveget.

Mert hiába gondolja a számadó, hogy a mindennapok menetéről a hegyek között ő határoz, meg hogy a csordás szíve a fejőgépek ritmusára ver, az emberi élet ütemét itt az állatok diktálják, annak a hegyek kegye szab fazont. A disznók – ha épp úgy tartja kedvük – áttúrják magukat a villanypásztor alatt, a tehenek a legelőterületüktől messzire kószálnak, egy vakmerő kecske meg egyenesen a számadó franciaágyára vizel. De a kantoniak sem idegeskednek túlzottan, mert tudják, e csöppnyi anarchia befoltozza önmagát. A horizonton menetelő disznók az etetés idejére úgyis visszatérnek az ólhoz, a kétségbeesetten bőgő, eltévedt marhákat pásztorkutya keríti, vagyis idővel minden megoldódik. A hegyiek kivárják.

[img id=505987 instance=1 align=left img]A Sez Nerben Camenisch olyan életképeket mutat meg, amilyeneket üdvözlőlapon sohasem láthatunk, s amik nem csak természetesebbek, de hitelesebbek és izgalmasabbak is az útikönyvek alpesi anzixvilágánál. 

„A tanyasiak nem hordanak feltűnő ruhát. Nem vagyunk színházban, mondja a számadó. Az állatok megriadnak, ha úgy jövünk hozzájuk, mintha farsangra mennénk.” 

Az itt élők alig-alig néznek fel a sokat fotózott svájci kék égre, mert többnyire a trágyával keveredő tejjel összemaszatolt sajtárokat tisztogatják, de nem hallják a virágos réteken átsuhanó szél susogását sem, fülükbe ugyanis a megsérült állatok véréből lakmározó legyek zümmögnek. Marcona világ ez, rideg törvényekkel, amiket jól eshet áthágni időnként. 

De bármennyire őrzi is érintetlenségét, időtlenségét a táj, határában készül már a golfpálya, így aztán látszik, hogy előbb-utóbb felszámoltatik a disznószarból és tyúkvérből kevert idill. Az állomás mögött mondatait gyermeki harmónia járja át. Helyszíne a Sez Ner tanyája közelében található, alig félszáz lelkes falu, elbeszélője egy gézengúz testvérpár fiatalabbik tagja. 

Tőle tudjuk, hogy a település lakói nem zárják az ajtajukat, hogy a vasárnapi misén a pap kekszet oszt, aki viszont hiányzik a templomból, a következő bajnokin legfeljebb a kispadot koptathatja. Világosnak tetszik számára, hogy „(a) Rajna vakondokokat eszik, és focilabdákat”, de az sem ismeretlen előtte, hogy a folyó vizébe olykor lelőtt kutyák agyveleje mosódik, a kocsma leghátsó asztalánál pedig a lidérces Fazandin iszogat, vagy ötszáz éve már, szájából Kiel szivar áll ki, fizetni viszont sehogyan se akaródzik neki.

Az állomás mögött megtart ugyan valamennyit a Sez Ner naturalisztikus iróniájából és kegyetlen őszinteségéből, de azokhoz bájos naivitást kever. A törvényszerűségek helyett a második rész benyomásokat, felismeréseket jelenít meg, a falusi élet felfedezéséről, megértéséről szól elvégre. Kíváncsiság és derű hatja át, de végső soron ugyanazt a sztoikus optimizmust közvetíti, mint az első könyv. A Rajna úgyis rendet rak, von vállat a rosszcsont elbeszélő, ha meg nem olyan nagy a gond, elég a szomszéd ápolónőt felkeresni. Mindenki gürcöl, elégedetlenkedik, dohog, vagyis nyüzsgő, tevékeny, szürke és kemény mindennapokat látunk ezúttal is. Az utolsó cseppig apokaliptikus kocsmatora idején viszont mindennek az emléke él már csak.

Hamvasnak igaza van: a hétköznap értelme az ünnep alkalmával lepleződik le, isteni jelenléttel telik meg ilyenkor a levegő. Az ünnep idején eltűnik minden nehézség és megszűnik a szenvedés. Kizárólag az együttlét van. Az ünnepi – ami (tudjuk) egyszersmind apokaliptikus is – okozza feltehetően azt a könnyű vibrálást, ami az Alpesi trilógia befejező részét átjárja. „Az emberek az gondolhatják, hogy idefönn vadak laknak.” – hangzik el több ízben, meg igaz az is, hogy a feszületről rég letörött már a Krisztus egyik karja. S bár a harangzúgást rendre elnyomja a csorda kolompja, a százéves fogadóhoz – úgy tetszik – a templomnál is közelebb van olykor az ég.