Külvárosi rockerek

  • TóCsa / PORT.hu

Ha egy filmben egy csapatnyi nem túl jól szituált amerikai kölyök belekeveredik néhány balhéba, valamint élesben mutatják szexuális életük legapróbb részleteit is, akkor jó esély van rá, hogy a legújabb Larry Clark mozihoz van szerencsénk. A Clark életmű ismeretében joggal állíthatom, hogy a rendező mindig ugyanazt a filmet forgatja le, persze apróbb változtatásokkal. A 2002-es Ken Park-ban a szexuális perverzió ábrázolásában már odáig merészkedett, hogy azt egyszerűen már nem lehetett hová fokozni, ezért egy bölcs döntéssel új filmjében erőteljesen visszafogta ezt a vonalat. Ezúttal nincsenek kivillanó nemi szervek, élesben vett aktusok és perverz szülők. A Külvárosi rockerek kamaszai még éppen csak ismerkednek a nemi élet fogalmával, és Clark ehhez igazodva nemi érintkezéseiket még többnyire bizonytalannak, tapogatózónak mutatja be, és a Ken Park sokkoló képei után jóleső érzés látni, hogy a rendező erre is képes.

A Külvárosi rockerek hősei gettóbéli deszkás arcok, akik szabadidejükben rockbandájukkal ütik el az időt. Az egyik bandázásuk közben úgy döntenek, hogy poénból ellátogatnak Beverly Hills-be egy kis együtt lógás erejéig. Ez a látogatás kiváló alkalmat biztosít a rendezőnek két világ értékeinek ütközésére, és az amerikai álom árnyoldalának bemutatására. A lepukkant srácokat mindenütt ellenségesen fogadják, és még a rendőrség is szívatja őket pusztán a származásuk miatt. Őrült ámokfutás veszi kezdetét a Beverly Hills-i villák sűrűjében csajozással, bunyóval, lövöldözéssel, üldözéssel és partival fűszerezve.

Clark legnagyobb erőssége a színészvezetésben rejlik. Olyan mélyen elmerül szereplői világában, hogy azok amatőr mivoltuk ellenére teljes természetességgel játszanak (egyébként legtöbbjük félig-meddig saját magát alakítja), és gyakran érezhetjük úgy, mintha egy dokumentumfilmet néznénk. Ezt az érzést felerősíti Clark rendezői módszere is, melyben gyakran csupán megfigyeli a látszólag jelentéktelen eseményeket is, csakhogy életképeket közvetítsen hősei világáról. A dokumentumfilmes vonal a film második felében, a cselekmény sűrűsödésével lassan kiveszik a filmből, főleg miután a sztori a realitás talajáról kicsit elmozdul az abszurd irányába. Talán a direktor csak az abszurd segítségével tudott hitelesen mesélni Beverly Hills lelki beteg lakóinak zárt világáról és arról, hogy ennek mennyire nincs köze a villanegyedeken túl lévő valódi városhoz.

Örülök, hogy a rendező ezúttal nem akart sokkolni bennünket. A kevesebb most több lett, így a Kölykök óta most tudtam először élvezetet találni egy Larry Clark filmben.