Cselekmény nincs, a hősök múltja, előtörténetük egy impresszionista hangulatkép kontúrtalanságával legfeljebb haloványan sejtődik. Temessy Hédi és Darvas Iván jelentékeny, nagy színészek, hitelesen és szuggesztíven hozzák a megtört, soványkás, elaggott aggroncsokat (M.M. kifejezése): grimaszokban, gesztusokban, motyogások és jelentéktelen, ezerszer lejátszott napi dialógok mikrojeleiben, de mindenekelőtt arcuk ráncaiban mutatják meg két, hosszú évtizedeken keresztül összefonnyadt ember egyre tehetetlenebb és sorsszerűbb egymásrautaltságát. Aggódás, türelmetlenség, titkolózás, féltékenység, perlekedés, fájdalom és szeretet - kicsit lassú, itt-ott melodramatikus, zeneileg túlterhelt, de szépen fényképezett, érzelmes őszi film az öregségről, méltóságról, elmúlásról, ilyesmiről. Köszönjük.
Csak azt nem értem, miért kellett ehhez Mészöly Miklós meg az ő Film című - milye is? regénye? prózája? forgatókönyve? Hogy jön ehhez a mostani naplementés könnymorzsoláshoz ez a hihetetlenül érdes, fölzaklató és hátborzongató prózaremek a 70-es évekből? Miként függ össze ez a múltat csak hangulati körítésként fölidéző lírai filmszonett a kimúlófélben lévő huszadik század történelmi-emberi mélystruktúráit rideg-analitikus tekintettel bevilágító - ne féljünk a szótól - történelmi regénnyel? Hogyan lehetne rokonítható Borbás István líraian simogató operatőri érzelmessége azzal a fantasztikus eltárgyiasító-elidegenítő elszemélytelenítő kíméletlenséggel, ahogy Mészöly narrátora kezeli a Kamerát (így, nagybetűvel), - vagyis a nyelvet, amely nemcsak leírja, de meg is konstruálja, jelentésekkel dúsítja fel és jelentéseitől fosztja meg a dolgok, az ember lidérces és szürreális világát? Ha valami, hát a saját nyelv, a kamerapozíció szigorú önreflexiója, a Mészöly-Film e legfontosabb karaktervonása tökéletesen idegen a Surányi-Filmtől.
Érzek abban valami kínos magyarázkodásfélét, ahogy a rendező sűrű nyilatkozataiban rendre visszatér az irodalmi alapanyaghoz, hogy a maga művészi eljárásait esztétikailag igazolja. (Például a két öreg történetének körülvétele a hajléktalan keretjátékával, vagy a Moszkva tér és a Csaba utca közti egyéb ? váltakozó hitelességű ? zsánerjelenetekkel állítólag a regény erős és állítólag nem mozgókép-szabatos történelmi dimenzióját pótolná.) Mintha maga is azt érezné, hogy nem igazán meggyőző ez az összefüggés, Surányi olyanokat mond, hogy ?nem egy áltörténelmi szüzsével próbáltuk megteremteni a motivációs kört, hanem talán egy más rétegű, lélektani felülettel?. A "lélektani rétegről" való beszéd viszont árulkodó: a film valójában pszichologizál, felülete alig érinti a regény történelmi, antropológiai és bölcseleti mélységeit, komplexitását.
De, ismételjük meg, e finoman konzervatív pszichologizáló filmmel nincs semmi baj ? legfeljebb a címe az, ami félrevezető. Talán pontosabb lett volna ? Mészöly művének címét parafrazeálva ? Lírának keresztelni.
