Justin Timberlake küzdelmes életű gettólakót játszik - ez már önmagában elég egy tudományos-fantasztikus filmhez (vagy egy szkeccshez a Saturday Night Live-ban), de ennyivel azért nem éri be Andrew Niccol sci-fije. A jövőt gyakorta elképzelő szakember (Gattaca, Truman Show) cudar világot vizionál a küzdelmes életű Timberlake köré: olyat, amiben 25 felett nem öregszik az ember, de nem is húzza soká, ha nem tölti fel folyvást fogyó perckészletét. Ám ami még ennél is tovább élezi a feszültségtől már amúgy is kicsattanó drámát, az a következő: ebben a percre izguló világban vannak a szegények, velük szemben pedig a.... soha ki nem találnák: nem a most divatos farkasemberek vagy a soha nem pusztuló zombik, hanem a gazdagok állnak. 'k persze egy másik zónában élnek, sci-fiben így hívják a kerületet, szóval, míg a jövő rózsadombján kiélt képpel dőzsöl az időarisztokrácia, addig a munkásosztály percemberei láncaikat csörgetve robotolnak, mígnem jön Justin, némi testi sértés és a világforradalom. Ha valóban létező szó a disztópia, akkor ide vele: a Lopott időbe mindenki beleláthatja disztópikus kedvenceit, a Metropolistól a Logan futásán át a Futrinka utcáig, és azon túl is. Mind közül alighanem Fritz Lang klasszikusa lehetett a fő sorvezető, Justin Timberlake és bájos partnere, Amanda Seyfried játékában ugyanis a húszas évek és régi kedvencünk, a német expresszionizmus éled újjá. A némafilmes önkifejezés színészi eszköztárát rég láthattuk ily gazdagon felvonulni a filmvásznon - innen nézve, de csakis innen, Niccol sci-fije bátor kísérlet.
