Lucy

   zene: Eric Serra
   vezényel: Eric Serra
   kiadás éve: 2014
   kiadó: Idol Records
   játékidő: 62:30



     Immár sok-sok éve tradíció, hogy a Luc Besson rendezéseiről szóló recenzióknak a direktor régi és mai filmjeinek összevetésével, valamint a dicső múlt siratásával kell kezdődnie. Ez teljesen jogos is, hiszen míg valaha egy Besson-mozi vizuális (lásd: Az ötödik elem), illetve érzelmi síkon (Léon, a profi, A nagy kékség) sokat adott a nézőnek, napjainkban már csakis a könnyed, legtöbbször összecsapott minőségű szórakoztatásra helyezi a hangsúlyt. Akár saját rendezéseire (például: Adéle és a múmiák rejtélye, Vérmesék), akár forgatókönyvírói minőségben jegyzett mozijaira gondolunk (A szállító, Colombiana, 3 nap a halálig), elmondható, hogy a fénykorhoz méltatlan produkciók születtek, és ha valami a lejjebb adott vállalás ellenére is nagy ritkán betalál (mint történt ez az Elrabolva esetében is, amelyet ő írt), akkor azt is sikerül egyre erőltetettebb irányba terelni folytatásokkal, tévésorozatokkal.
     Noha az aktuális egyszer használatos mozija, a Lucy sikerének mértéke váratlan lett, azért mégiscsak kódolva volt, hiszen a főszereplő, Scarlett Johansson személyében férfiak és nők egyaránt meglelték azt az erőt, mely bevonzotta őket a moziba. Előbbiek mindjárt két nagyobb okot is találtak, míg utóbbiak számára a hívószó az lehetett, hogy nemük egy karakánabb tagja visszavág, és könnyedén szétcsap a rosszarcúak között. Besson szkriptje a tőle megszokott elemekből válogat, és teszi ezt túlzó, néhol fárasztó, de többnyire szimplán szórakoztató megoldásokkal. Van itt bűnözők által üldözött főszereplő, akiről hamar kiderül, hogy ellenségei alábecsülték; Párizsba kifutó történetszál, mely alkalmat teremt végül ronccsá váló autókkal lezajló hajszára; gyermeteg túlreagálás, mely során az idegen országban vendégeskedő banda tagjai a feltűnésmentesség jegyében mindenkit lelőnek, aki él és mozog, s ha kell, még egy páncélöklöt is simán előkapnak a mellényzsebből. És ezúttal van még egy Morgan Freemanünk is, aki a tudományosnak szánt részeket darálja le, elmagyarázva a hátteret, egyúttal sokszor meg is akasztva a másfél órás, közepesen bizarr végkimenetelű iram lendületét.
     A sztori ezúttal a szokásosnál is elszabadultabb, mert a direktor megteremtette magának annak lehetőségét, hogy egy szinte legyőzhetetlen szuperhősnővel gazdagítsa a filmvilágot. Lucyt (akit kezdetben ránézésre orosz prostinak gondolnánk, de igazából egy Tajvanra keveredő amerikai diáklány) egy kegyetlen bandavezér arra kényszeríti, hogy a reptéri ellenőrzést kijátszva, egy frissen kikísérletezett drogot csempésszen ki a testében a szigetről. Ám a lány hasüregébe varrt zacskók kiszakadnak, az anyag pedig közvetlenül a szervezetébe jut. Ennek hatására agykapacitásának egyre nagyobb részét kezdi el használni, messze túllépve az átlagemberek szintjén, ezzel pedig különleges képességek sokasága felett rendelkezhet.

     Mára minden kétséget kizáróan elmondható, hogy Eric Serra filmzeneszerzői karrierjét mindössze a vele bő harminc éve együtt dolgozó Besson tartja életben, akinek majdnem minden rendezésénél közreműködött. Több emlékezetes mű megalkotója, emiatt kizártnak tartom, hogy más ne keresné napjainkban, de valószínűleg csak baráti alapon komponál, és maga a filmes világ nem igazán mozgatja meg. Hogy mivel üti el az időt, amikor Besson nem rendez, arról hivatalosan semmit nem tudni, hiszen még saját, modernnek szánt, ám elképesztően kusza honlapján sem bukkantam erről szóló információra. Utoljára 2011-ben dolgoztak együtt (Serrát ekkor láttuk legutóbb stáblistán), és bár a The Lady című életrajzi alkotás egy elég kellemes score-t kapott, a mozi az egyik legismeretlenebb Besson-munka, e tény pedig zenéjére is árnyékot vet. Azt gondolná az ember, hogy többéves kihagyást követően majd lehengerlő szerzeményekkel áll elő a komponista, ám nem így történt.
     Az album összeállítását az a nemtörődömség jellemzi, ami egy ideje a Serra nevével fémjelzettek sajátja. Míg sok komponista aktívan közreműködik a soundtrack létrehozásában, nemritkán kiegészítve vagy továbbgondolva trackeket, esetleg szvitekbe rendezi, összevonja őket az épkézláb zenei élmény érdekében, egyszóval követi score-jának a filmtől független sorsát is, nála a szanaszét töredezettség és a végtelen mennyiségű szerzemény a jellemző. Erre a legszembetűnőbb példa Besson Arthur-trilógiája: az első kettőnél sem rózsás a helyzet, de a harmadik rész soundtrackjén 50 tételecskére oszlik fel az 57 percnyi instrumentális anyag (e rekordot idén Klaus Badelt döntötte meg a Szuper - Hipochonderrel, melynek 48 perces muzsikája 51 köhintésre lett szétdarabolva, ami már a vicc kategória). A Lucy aláfestése esetében némileg jobbak a körülmények, hisz 29 részből áll össze, de a legjellemzőbbek így is az egy-két perces kompozíciók, melyek véget érnek, mielőtt belelendülnének.

     A keringőszerű szimfonikus betéttel ellátott, stáblista alatti "Sister Rust"-tal kezdődik a kiadvány (Damon Albarn maga énekli szerzeményét), ezen kívül a The Crystal Method van jelen egy remixszel, illetve helyet kapott egy szelet Mozart "Requiem"-jéből is. Az elektronikus megoldásokat szimfonikus muzsikával keverő instrumentális anyag egy tipikusan serrás darabbal, a főcímzenével indul: a később az "I am Everywhere"-ben is visszaköszönő "First Cell" cisszegő cinütemei és delfineket idéző hangjai sokat ígérnek, de egy percben mindössze ennyire nyílik lehetőség. Íme, rögtön szembesültünk is az egyik fő gonddal: mindössze nyolc szerzemény hosszabb két percnél. Ezek közül az etnikus színezetű "Mr. Wang's Bloody Suite, Pt. 1 to 4" és "Pt. 5 to 7" elnevezésű folytatása ugyan csupán egy-egy átlagos atmoszférateremtés, ám a nyugtalan, vonósokkal és női vokállal dolgozó "Melt into Matter", a francia nagyzenekar játéka révén érzelmes "Flicking Through Time", a bensőséges "I Feel Everything", illetve a szólóhegedűvel nyitó, menetelős "Disintegration" már jóval izgalmasabb darab, utóbbit ráadásul megkapjuk az "Origin of the World"-ben is. Az egyaránt fortyogó "Blue Injection" és az "Inner Fireworks" a szer hatásait szemlélteti a zene nyelvén, ezek viszont már nem emlékezetes kompozíciók.
     Kilenc-kilenc darabot találunk még a kiadványon az egy és két perc közötti, valamint az egy percet el sem érő kompozíciókból. Ezek közül az "All We Have Done With It" szaxofonos futama miatt, az elektromos gitáros "Crossing the Goon Sea" rockos beütése okán, a "Thank You for Sharing" kellemesen laza dallamvezetése kapcsán, valamint a trance-es "Lucy is Going Out. Pt.2" sajátos ritmusvilága, a "Tingjhou Hospital" pedig érdekes, Cliff Martinezt idéző minimalista elektronikája révén emelhető ki. A külön nem említett egy perc alatti szemelvények köréből a 45 másodperces "Moonbirth" érdekesebb, melyben kiteljesedik a nagyzenekar, ám ez hiába ígér sokat (ahogy az e bekezdésben tárgyalt szerzemények bármelyike), nem teljesedhetnek ki, ami az iméntinél néhány másodperccel rövidebb, hangulatos "Choose to Reproduce"-nál is bosszantó.

     Ahhoz, hogy egy zeneszerző értékes munkát tegyen le az asztalra, a történetnek és képeinek inspiráló ereje is szükséges. A Lucyben ilyesmi kevéssé van jelen, kifejthető témákra sem volt lehetőség, így a korábban már nemegyszer bizonyító Serra most csak egy átlagos score-t komponált. Ebből adódóan nem lehet nagy visszatérésnek tekinteni, mert akár a film alatti helytállását nézem, akár külön hallgatom, mindkét esetben stabil közepest érdemel. Az Idol Records sem látott túl nagy fantáziát egy CD kiadásában, hiszen csupán letölthető formában jelentette meg a score-t. Az utóbbi évek termését figyelembe véve biztosnak látszik, hogy a Besson Művek futószalagjáról nem mostanában fog feledhetetlen produkció legördülni, Eric Serrát viszont a jelek szerint nem mozgatja meg egy kitérő valami Besson-mentes övezetbe, a kör tehát sajnos bezárult.