Lulu a hídon

Izzy nem volt jó ember. Felületes volt, nem igazán törődött semmivel, kivéve a zenét. Magasról lesajnálta az embereket, volt egy tündöklő felesége, azt is elhanyagolta, önzőn és bután élt. Izzy szaxofonos volt, és egy koncertjén lelőtték. A golyó a tüdejét érte és már soha többé nem játszhat. Mindent elveszített, hisz a zene volt az élete. A teljesen üres magány állapotában, azért, hogy egyszerűen létezni tudjon, elkezd az addig elhanyagolt dolgokkal foglalkozni. Például az emberekkel. És egy este aztán minden megváltozik.

Hazafelé sétálva észrevesz egy testet az egyik mellékutcában. A férfit fejbe lőtték, nincs nála más, csak egy kis csomag és egy telefonszám. A csomagban egy egyszerű kődarabot talál, ami különös dolgokat művel a sötétben, a telefonszámon pedig Celiát. A kőnek varázsereje van, ez nem kétséges, felbonthatatlanul összeforrasztja Izzyt és a lányt, villámcsapásszerű, mégis magától értetődő, mindennél erősebb szerelmet bűvöl köréjük. A varázskőre azonban másoknak is szüksége van, és ki tudja, mire képesek érte. Celia és Izzy szerelmének, hatalmas erejéhez méltón, megoldhatatlanul nehéz próbát kell kiállnia.

A történetről egészében elmondható hogy meglehetősen kusza, és az austeri életmű és világkép ismerete nélkül nehezen értelmezhető. A kő vagy a bezárt szoba jelentésével nem valószínű, hogy tisztába kerül a kódot nem ismerő néző. A beavatottak viszont nem igazán tudnak mit kezdeni a sok oda nem illő üresjárattal, érzelmi dagállyal, ami eddig nem volt rendezőnk történeteinek sajátja.

Valószínűleg azok szerencsések, akik a színészekért nézik meg ezt a filmet, mert a szereplőgárda legalábbis impozáns. A főbb szerepeket Mira Sorvino, Harvey Keitel, a régen látott és tulajdonképpen önmagát alakító Vanessa Redgrave, a még soha ilyen szép nem volt Gina Gershon és a csodálatos, már-már nem evilági Willem Dafoe alakítják. Nekik, de mindenekelőtt ez utóbbi úriembernek köszönhető, hogy a néző időnként odaszegződik a székéhez. Dafoe-nál már az is elég, ha csak néz, de ha az Ének az esőben címadó dalát énekli és táncol hozzá, az mozibarátok számára minden bizonnyal többszöri kötelező látogatást és boldog perceket jelent .

Azok is jól járnak ezzel a mozival, akik (mint e sorok írója is) igazán és nagyon szeretik, a saját életük részének érzik Paul Auster írásait, mert kedvencüktől talán eme kis közjátéktól hatására sem megy el a kedvük, viszont érdekes adalékokat, fontos apróságokat találnak a vásznon, mozgó képekbe csomagolva.