Magasabb szempontból

Szikár, zárt szerkezetű, kevés szereplős, olykor feszült film a Mansfeld, Szilágyi Andor munkája. A rendező becsülendő tisztes szándékáért: következetesen ragaszkodik a tényanyaghoz, és kerül minden divatos fogást.

Semmi reklámklipekre jellemző vágást nem tűrt meg, a kamera józanul szemlélődik. A történetmesélést is hagyományos dramaturgia jellemzi, alakjainak ábrázolása a jól ismert pszichológiai realizmust követi.

A korrajz (1958-59) valóságos, szinte sehol semmi hamis pátosz vagy harsány, olcsó giccs. Szereplőit nem idealizálja, nem fest rikító és vakító színeket. Csendes, fájdalmas film.

Ezzel mindent elmondani vélek a film erényeiről. A Mansfeld hiányérzetet kelt, elsősorban azért, mert fikciós játékfilmnek unalmas, és nem elevenül plasztikus képsorokkal. A történelemből merített és a tényekhez aprólékosan hű anyagot (még a főbörtönorvos is valódi nevén szerepel) a rendező nem akarta vagy nem tudta művészi többlettel, eredetiséggel dúsítani.

De hát mit kellene dúsítani? - kérdené valaki -, hiszen mindez a pőre valóság. A film Mansfeld Péter, a tizenhét éves fiú és az elvált anya szemszögéből idézi fel az 1958/59-es történteket. Mansfeld Pétert tizennyolc éves kora után néhány nappal halálra ítélték és kivégezték. Érzékeny rendező kamerájával és szerkesztésében bármely múltidéző dokumentumfilm élettel telne.

Reális, valósághű, a múltat felidéző fikciós játékfilm a Mansfeld, kitaláció semmi sincs benne. Korabeli dokumentum is akar lenni, nemcsak fikció. Mansfeld Péter, tizenhét éves nagykamasz, elvált anyjával és kisöccsével élve, de baráti bandával csavarogva autót és fegyvert lop, az osztrák nagykövetség előtt posztoló rendőrt lefegyverzi és elhurcolja, majd szabadon engedi. Elfogják, halálra ítélik. Izgalmas történet. Nem bűnügy, több és kevesebb is rejlik benne.

A film nézője jókat töprenghet, kapott-e a történet dokumentárisan felidézett rekonstruálásán túl valami többet... Játékfilm fikciós párbeszédekkel és színészekkel. Játékfilmben más is kell az ízlésesen szikár rekonstrukciónál. Talán narrációs elemelkedés, fölrugaszkodás, talán a képzelet mikrorealizmusa, kísérlet a még-nem-látott megteremtésére. Szilágyi Andor nem ezt a lehetőséget választotta, hanem a "középfajú" reális játékfilmek becsülhetően szabályos és nem hazug történelmi hitelességét. A Mansfeld nem akart csupán "történelmi film" lenni, a háttér tudatosan szűkös, nem is történelmi film. Ízig-vérig lélektani film is akar lenni, de ahhoz a talajon marad, nem dobban el, nem rugaszkodik. Alakjai illusztrációk. Makacsul követi anyagát, híven rekonstruál, jól bevált, régi-régi iskolás dramaturgiával drámai csomópontokat teremt, a figurák tetteit szorgosan motiválja.

Nem tudom, elég-e. Végül úgy látom, nem elég: történelmi illusztrációként hiteles, filmalkotásként sovány. A "hitelesség" nem ad semmiféle többletet a fikció igazságához. Fancsikai Péter Mansfeld szerepében "koncepcionálisan hiteles": tiszta szívű, komor, megátalkodott vagány és megátalkodott igazmondó. Nem alkuszik, pedig édesanyja, vizsgálótisztjei is és tehetetlen ügyvédje is figyelmeztetik. Maia Morgenstern az anya szerepében tipikus anyát játszik, aggódik, dorgál, zokog a legvégén: igen, ilyenek az anyák. Nehéz itt egyéníteni. Vagy mégis?

Eperjes Károly a vizsgálatot felügyelő alezredes szerepében önálló világot teremt. Játékával mintha felrobbanna valami a fegyelmezett filmben. Hallatlanul professzionista erővel a film stílusától nagyrészt eltérő játék az övé: mást nyújt, mint az egyébként jó színészek - valami irracionalitást, magyarázhatatlant csempész üdvösen a filmbe. A sima és fegyelmezett víztükör hullámozni, forrni kezd, valami van a mélyben, történelem, meg titkolnivaló, zaklató rejtély.

Ilyesmit lehetett volna éreztetni, ábrázolni, sejtetni az egész fikcióval, bár sokkal nagyobb kockázatot vállalva. Szilágyi Andor filmje a minimálprogramot teljesíti. Hamisság és hazugság nincs a Mansfeld vásznán. Mégis kevésnek érzem. Fegyelmezett és hamar halványuló munka.