Akármi lehetett volna ebből a filmből, ha több benne az ambíció, de így is nagyon szerettem és már a vége előtt terveztem az újranézését.
Egy jó amerikai
Egy testvérpár, az egyik zsaru, a másik most szabadul tizenkét év után a börtönből, az egyik beleszeret egy piti bűnöző csajába, a másiknak egy prostitól születtek gyerekei, de most inkább egy tisztességes lányt venne el. A Vérkötelék a 2008-as Riválisok című francia film igen szorosan mintakövető amerikai remake-je, amelynek rendezője az a Guillaume Canet, aki az eredetiben még főszerepet játszott. Bár tagadhatatlan, hogy mindkét verzió elég közepes fogadtatásban részesült, én azok közül való vagyok, akik számára kifejezetten pozitív élményt nyújtott a film – s most maradjunk ugye az amerikai változat taglalásánál. Az ősanyag egyébként Bruno és Michel Papet regénye és valamiféle regényszerűséget imponáló módon meg is őrzött a film. Értem ez alatt, hogy a forgatókönyv nem arra a bizonyos közönségfilm-sablonra épül, amikor az első negyedórában kijelöljük, hogy ki kivel van és mi volna itt felmerülő probléma, amit aztán majd másfél óra múlva megoldunk és kiírjuk, hogy The End. Sok szereplőnk van, mindnek izgalmas háttere, a hangsúlyok ide-oda tolódnak és egyébként is az a pár hónap vagy év, amit a sztori átölel, igazán bővelkedik fordulatokban, újabb és újabb ügyekben, konfliktusokban, mint mondjuk egy családregény általában.
Önbizalomhiány
A Vérköteléket relatíve kevés választja el attól, hogy teszem azt De Palma gengszterfilmjeinek magasságát karcolja, leginkább az erre való ambíció. Kicsit olyan, mint egy nőiessége teljében lévő harmincas hölgy, aki azonban már többet foglalkozik a vélt vagy valós ráncaival, mint a mindenki más számára nyilvánvaló erőteljes kisugárzásával. Így pedig inkább háttérben maradna, nekünk meg örökkön emlékeztetnünk kell rá, hogy milyen jó csaj – lehetne, ha kicsit bátrabb. Nyilván felfogható úgyis ez a koncepció, hogy a harsány gengsztereposzok (bár mi többnyire imádjuk azok harsányságát) ellenében Guillaume Canet tudatosan fosztja meg filmjét az úgymond nagyjelenetektől és -monológoktól, a hatásvadászattól, sőt annak árnyékától is, öltsenek testet ezek akár stilizált lassított felvételek, színes kosztümök vagy bármi egyéb képében. Így a történethez és a felvonultatott jellemekhez képest szinte szikár elbeszélésformát kapunk, amit még egyszer mondom, akár a javára is írhatunk a filmnek. Mindamellett így nem szokás bekerülni semmilyen panteonba. És simán lehet persze, hogy túldimenzionálom ezt az egészet és a valóság ezzel szemben, hogy 1) nem volt elég pénz, 2), Canet nem jó rendező.
Sztárban nincs hiány
Ha nem ez lenne az első májusi premierhét, azt mondanám, a hónap legnagyobb meglepetése a film, amely kicsit fű alatt csúszott be a hazai mozikba, holott minden publicitást megérdemel. Nézzük csak a névsort: Mila Kunis, aki itt tulajdonképpen egy az egyben lefedi a fenti film/nő allegóriát; Marion Cotillard mint kiégett prosti – speciel ha valakinek, akkor neki aztán igazán többet kellett volna kihoznia ebből a szerepből; vagy a gengszterzsáner tablóján picit szélen, de elvitathatatlanul helyet érdemlő James Caan mint a testvérpár apukája. Mert végeredményben nyilván a két fiú közti konfliktus képes előre vinni ezt a történetet, újabb és újabb fejezeteket nyitni számára. Ilyenkor azonban nem könnyű elérni, hogy a néző mindkét főszereplő felé azonos mértékű, legfeljebb más tartalmú szimpátiával bírjon; a rosszfiú mindig vonzóbb lesz, már csak azért is, mert ő az, aki áthágja a szabályokat, míg a törvényességre esküdt zsaru elkerülhetetlenül pipogyábbnak tűnik fel. (Ez szinte törvényszerű, Koppány is vagányabb a rockoperában, mint István, de legtöbbször még Júdás szerepében is több van Jézusénál.) Szerencsére azért a mértékeken lehet csiszolni és ez esetben ez elég jól is sikerült. Azzal viszont tényleg nincs mit tenni, hogy Clive Owen még önmagához képest is remekül teljesít: ő pont nem feltétlenül egy A-kategóriás színész/szexikon, aki azonban itt elhitte magáról, hogy nála menőbb a világon nincs, márpedig a magabiztos fellépésnél könnyebben semmi nem vezet sikerre.
Kinek ajánljuk?
- Akik szeretik a gengszterfilmeket.
- Akiket érdeklik a testvér-rivalizálós történetek.
- Akiknek már a Riválisok is tetszett.
Kinek nem?
- Akikben még elevenen él az Amerikai botrány szédítő zsúfoltsága.
- Akik elvből nem néznek amerikai remake-eket.
- Akik csak a nagy dirrel-dúrral berobbanó blockbustereknek hisznek.
8/10
