Majdnem

Kezdjük egy brutálissal: A művészetben nincs nagyobb különbség, mint a majdnem és a végigvitel közti differencia. Mondta a fiatal Lukács György. Ilyen majdnem-film a Pascale Baillyé, majdnem szép, majdnem okos, majdnem bölcs, majdnem mély, majdnem szellemes. Majdnem jó. De nem jó.

Pedig lenne mitől. Itt van rögtön Audrey Tautou, az új francia drámai szende, bájos, mint egy őzikebakfis, izgalmas, mint a couscous royal, rafinált, mint a töltött padlizsán. Csak hát túlzottan jolie a szentem, nem trés jolie, hanem trop jolie, ami olykor már baj. Mindig elábrándozik egy megoldhatatlan filozófiai kérdésen, mindig pikánsan fénylik az orrocskája, mindig gyöngyházasan csillog a szépen rakott fogsora, ha eltátja a száját a wunder-rabbi egyik bölcsességén. Mondhatni, csípőből hozza a sutácska naiv csirkét, de az Amélie után ez már unalmas. Viszont a legkevésbé sem unalmas partnere, a Francois-t játszó Edouard Baer, aki új a szakmában, de ez nem látszik rajta. Okos, éppen megfelelően jóképű és férfias. Remek a szemjátéka.

Nagyon jó a film ritmusa, remek a tempó, szépek a fények, a képek. Rec. megint kedvet kapott Párizshoz, pedig két éve már kezdte unni förtelmes jódolgában. És mégsem jó ez a film.

Már a sztori elhibázott, pontosabban túl sokat akar markolni, és a végén minden kicsúszik a kezéből. Isten és mi, az élet értelme, a szülőkkel való kapcsolat - és még sok más, ezek a film fő témái. Ez túlzás. És a végére aztán szét is esik a dolog annak rendje és módja szerint. Mivel nincs értelmes szerkezet - a történet a lány naplójának megzenésítése, ez a dramaturgia eleve mozaikossá teszi a filmet -, csak a körben forgás marad, bár a rendezőnő nyilván ezzel szeretné érzékeltetni, hogy Francois és Michelle kapcsolata reménytelen: se veled, se nélküled.