Egy olyan filmtől, ahol a közös félrelépés előtt a férfi azt hajtogatja a nőnek, hogy olyan bizakodó vagyok, nem lesznek illúzióink, és ez éppen egy ilyen. A párkapcsolatoknak nevezett kisstílű játszmák világában vagyunk, amit a John Malkovich menetben Catherine Keener Maxine-ja olyan szemléletesen képviselt. Keener figurája (Terri) lényegében nem sokat változott, szeretői halálra untatják ágyban előadott eszmefuttatásaikkal, így szabadul meg előbb Jerrytől (Ben Stiller), majd Cheritől (Nastassja Kinski). Előbbi viszonyt kezdeményez egy barátja feleségével (Amy Brenneman), a férj (Aaron Eckhart) pedig eközben egy meggyőződéses soviniszta ismerőse (Jason Patric) agytágítását kénytelen újra és újra végighallgatni, mentoráról mellesleg kiderül, hogy a legmeghittebb együttléte egy általános iskolai osztálytársa csoportos megerőszakolása volt.
Első filmjéhez hasonlóan Neil LaBute ezt is maga írta (a harmadikat, a Nurse Bettyt viszont már nem, ezt egyébként nemrég díjazták Cannes-ban, épp a forgatókönyvért), a Sundance-en rendezői díjjal jutalmazott Férfiársaságban egy átlagos középmenedzser-típus története, aki frusztrációja levezetéseképp szövetkezik szívtipró külsejű és ambiciózus kollégájával egy süketnéma titkárnő érzelmi megsemmisítésére, de a nap végén kénytelen észrevenni, hogy őt is elárulták. A két film összetartozásához nem fér kétség, miközben persze világos, hogy míg az első egy kerek, valahonnan valahová vivő történet, a második hat alapvetően céltalan ember néhány napjának tablója, egy szándékosan minden tanulság nélküli életkép, amit nézni egy idő után leginkább olyan, mint fél tucat legyet a légypapíron.
