Kétféleképpen lehet ma Magyarországon közönségfilmet készíteni. Az egyik módszer követői igyekszenek letérni a kitaposott ösvényről és hazánkban nem annyira kiaknázott zsánereket próbálnak meghonosítani új vagy kevésbé ismert színészek segítségével (Zuhanórepülés, Kontroll). A másik módszer hívei biztosan vígjátékot forgatnak, amit garantáltan telipakolnak más komédiákból ismert színészekkel, a kereskedelmi tévék arcaival és mai, a kereskedelmi rádiókkal kompatibilis zenékkel (Csudafilm, S.O.S. Szerelem!). Koltai Róbert új munkája az utóbbi tábort gyarapítja.
Persze Koltait nem lenne szerencsés megvádolni azzal, hogy mindenben tutira ment, mivel a Megy a gőzös-ben akad néhány újdonság is. Először is a sok ismert és kicsit túl sokszor látott arc (Gesztesi Károly, Szabó Győző, Pindroch Csaba és maga a rendező) mellé két újoncot is beállított a csatasorba Szabó Tamás és Egres Katinka képében és a kortárs történet helyett ő inkább a múlt század első felébe utazott vissza, hogy népi komédiát forgasson.
Persze részben ebben is a biztosra menés játszott közre, hiszen Koltai az elképesztő kultusznak (joggal) örvendő Indul a bakterház hangulatát próbálta meg feleleveníteni. A Bendegúz-féle állandóan bajt okozó karakter ezúttal Kázmér névre hallgat és már jócskán a húszas éveiben jár, így egy szerelmi szállal is gazdagodunk, sőt még némi kusturicás, macskajajos hangulat is bejátszik, hogy teljes legyen a kedves olvasó zavara. És még lehet fokozni, hiszen a történet azzal a jól ismert és például Guy Ritchienél is oly sikeresen használt eszközzel dolgozik, amikor minden egyetlen tárgy körül forog, amit mindenki meg akar szerezni magának.
Az eszköztár mondhatni rendkívül gazdag és Koltai most tényleg a színtiszta komédiázásra koncentrál a korábbi filmjeire jellemző kikacsintások, szatirikus szál és gazdag érzelmi töltet nélkül. A csodatévő barczikai ősanya koporsója utáni hajsza bővelkedik a mulattató momentumokban, persze egy vígjátéknál abszolút egyéni ízlés kérdése, hogy ki, mit és mikor talál viccesnek. Számomra a Megy a gőzös humora túlságosan harsány, hasra esős, kabarés volt, ami nem is csoda, hiszen maga a rendező is a kabaré irányából érkezett (igen, az illetékes elvtárs). Viszont kétségtelen, hogy ez a fajta komédiázás sokakat késztet még ma is a tévékészülékük bekapcsolására és valószínűleg nem én, hanem ők számítanak a film célközönségének. Nekik tehát vastagon ajánlható a jegyváltás, a magamfajta finnyás kritikus pedig inkább sokadszorra is behelyezi a DVD-lejátszójába a Sose halunk meg-et.
