Mind boldogtalanok

Nehéz a kritikus dolga, ha egy nagyon jó és sajnálatosan aktuális darab rossz bemutatójáról kell írnia. A jelenben játszódik, valahol Dél-Amerikában, ahol a hosszú évekig tartó diktatúra után a demokratikus kormány úgy dönt, szembenéz azzal, ami történt: felderíti és megbünteti a gyilkosságok elkövetőit. A leendő igazságügy-miniszter, a vizsgálóbizottság elnöke egy este nyaralójába menet defektet kap, egy kedves idegen viszi haza. Az este nem sikerül jól: a feleség nem akarja, hogy férje elvállalja a posztot - egyébként már megtette -, ráadásul a kedves idegent felismeri a hangjáról: a ma már békés orvosnak az volt a dolga, hogy életben tartsa a kihallgatottakat. De Doktor Miranda - erre a névre szólnak a feltehetően új papírok - nem csupán szellemében értelmezte sajátosan a hippokratészi esküt. Maga is kínzóvá vált, megerőszakolta a feleséget, Paulinát. A címmé tett Schubertvonósnégyes ellenpontként teszi nyilvánvalóvá, hogy az értelmiségi lét sem emel feltétlenül az állat fölé. Paulina rögtönzött tárgyalást követel. Férje kezdetben nem hisz neki, de ha hinne, sem történne semmi: egy jogállamban nincsen egyéni bosszú, és különben is csak a halállal végződő esetek kivizsgálását engedélyezi a törvény. Márpedig a feleség életben van, a tettét végül is beismerő orvos pedig szabadon távozik.

A darab egyetlen térben három nagyon erős jellemet mozgat: Paulina Antigoné utódja. Erőssége már-már könyörtelen, igazsága nem jogi, hanem erkölcsi alapokra épül: a bűn és a felmentés között nincsen harmadik lehetőség. Dr. Miranda a hatalomnak ellenállni nem tudó ember. Illetve ne szépítsük, orvosként a hatalomból részt kérő értelmiségi, aki morálisan elfogadhatatlan célokhoz és eszközökhöz adja először szakmai tudását, aztán emberi voltát is. S amikor a hosszas tagadás után úgy érzi, minden mindegy, kimondja azt, amit nem szokás: akinek hatalma van, élvezi is azt. A férj, Gerardo, a jog embere, megegyezést keres. A karrierjénél jobban félti a kivizsgálás tisztaságát, de amikor egy felemlegetett nőügy kapcsán a felejtésre és a megbocsátásra hivatkozik, a túlélt diktatúrák legismertebb érveit veszi elő.

Sólyom András rendezőnek sajnos nem sikerült Dorfman darabját hitelessé tennie. Pintér Réka színpadképének számos latin-amerikai sztereotípiája - a zene, a vacsorára készített lepény, az indián szőttes - eltávolítja és egzotikus távlatba helyezi a problémát, de ennél is nagyobb baj, hogy nem zárttá, hanem szűkké teszi a teret. A falra helyezett Guevara-képekről pedig éppen ennek a darabnak a kapcsán a letartóztatott kubai nőket kellene megkérdezni. (Kubában, mint tudják, jó koktélokat lehet inni, ha arra visz a dikta-túra.) A jelmezek jobbak, de Paulina fekete ruhája a latin-amerikai asszony szenvedélyes bosszújának már-már a tangót idézően közhelyes példája, a férj nevetséges pizsamája pedig ugyanúgy túl hamar teszi nyilvánvalóvá viselője jellemét, ahogyan a doktor öltözéke is határozottan militáns.

A színpadképen túl a koncepciót is sikerült elrontani. Az alaposan meghúzott darabban Paulina (Horváth Lili) alakja hiteltelen, kitörései inkább hisztériába, mint tragédiába illőek. Gerardo (Törköly Levente) alapvetően gyenge alak, némi malíciával azt mondhatnánk, igazából csak középeurópai ésszel érthető, miért lett belőle bizottsági elnök. Természetesen azért, hogy ne történjen semmi. Miranda doktor (Szilágyi Tibor) játszik a legjobban, s bár a rendezés mintha nem sokáig hagyna kétséget bűnössége felől, az ő visszafogott alakítása adja vissza a leginkább, hogy a háborús gyilkosnak sincsen patája, és a legvadabb ávós is kertészkedő kisnyugdíjas lesz egykor.

Dél-Amerika több szempontból is közel van hozzánk, aki akar, alig több, mint száz aranyért már odautazhat. Ez az előadás Dorfman Dél-Amerikájával akart mondani valamit Magyarországról. De ez a bemutató olyan távol volt mind a kettőtől, mint a Piroska és a farkas a Schubert-vonósnégyestől, hiába van halál és lányka abban is.