Nehéz elfogultság nélkül írni Quentin Tarantino új filmjéről. A tudatosan előkészített reklámhadjárat, az egyszerűen, de igényesen kivitelezett utcai plakátok és a mozielőzetesek kellően nagy várakozást váltottak ki, - majd ami már tényleg furcsa, a nagy várakozást nagy beteljesülés követi. Már akinél. A rajongók körében biztosan. Sőt, a jelek szerint a kritikusok is elégedetten fogadják.
Ám ha lenne a mozivásznon piros tizennyolcas (szerencsére nincs), akkor azt duplán bekarikáznám. A Kill Bill ugyanis előre megfontoltan, és aljas módon, átlagon felül perverz és erőszakos alkotás.
Persze Tarantino mindezt nem öncélúan tárja a nézők elé. Akárcsak előző három filmjében itt is tükröt tart társadalmunk elé: lássuk, ilyenek vagyunk, ilyen filmeket és sorozatokat nézünk, olvasunk, mi több rajongunk. Igaz, hogy görbe ez a tükör, de nyilván azért, hogy ráébresszen bennünket, mennyire torzultak hétköznapjaink, és a tévé vagy éppen a mozivászon elé leülve mindig újabb és újabb beteges kuriózumokat akarunk látni.
Mítoszteremtésről van szó, amely furcsamód más mítoszokból, más mitikussá vált szereplőkből és klisékből táplálkozik. A film az amerikai és olasz (spagetti) klasszikusokat felölelve, ezúttal a távol-keleti kultúra elemeiből is merít. Így válhat címszereplővé David Carradine, akire többek közt a Kung-Fu sorozat főszereplőjeként emlékezhetünk. Igaz, hogy a Kill Bill 1-ben csak a hangját halljuk és maximum az egyik kezét látjuk, de biztosak lehetünk, hogy a végső, nagy leszámolásban beveti majd minden harci tudományát, és mint főgonosz nem okoz majd csalódást.
Ám maradjunk még az első résznél. Hiszen ez is csak egy trükk - a nézők meseigényét kihasználva több részre darabolják a filmeket, hogy az egyszerű történetről még több bőrt, és ez által a pénztárakból még több pénzt lehessen kicsikarni. Ám Tarantino nem szokványos mesélő. Már a Ponyvaregénynél megtanulhattuk, hogy egy történetet nem csak lineárisan, sőt nem csak visszafelé lehet elmesélni. A mesélés szokatlan stílusa követeli tőlünk a figyelmet, - beszippant bennünket, és a történések aktív figyelőjévé tesz, feledtetve az alapsztori botrányos bárgyúságát.
Az ismeretlen nevű bérgyilkosnő (Uma Thurman), aki titkos esküvője napján (terhesen) áldozatává válik saját bandájának, majd négy év kóma után talpra áll, hogy egyenként leszámolhasson gyilkosaival. Ennyi lenne a mese, - ám a helyszínek, a jelmezek, a mesterien és cinikusan koreografált harci jelenetek magukkal ragadják a nézőt, aki izgatottan várja a folytatást. A tartalomtól ügyesen megszabadulva, Tarantino zsonglőrködik a látvánnyal, közben idézi a klasszikusokat és még viccesebb módon önmagát. Például, a kómából szúnyogcsípésre ébredő Uma félelmetesen emlékeztet egykori túladagolt önmagára, akit Travoltának szívinjekcióval kellett feléleszteni.
A zseniális zenékről még nem esett szó. Biztosak lehetünk, hogy a Kill Bill lemeze legalább akkora siker lesz, mint a Ponyvaregényé volt. A japán rock & rolltól a Morricone-féle western zenéig itt minden megtalálható, és külön-külön is gyönyörkeltő, ám ne gondoljuk, hogy egyszerűen csak jó zenékről van szó. Tarantino mestere a vágásnak, és már a forgatókönyv írásakor tudja taktusról taktusra, hogy az adott jelenetben milyen dallam fog szólni. Maximálisan kihasználja a mozi kínálta térélményt, így nem csak a gyors képi vágásokkal, de a fülbemászó slágerek halkításával vagy éppen dübörögtetésével is manipulálja nézőit.
Az amerikai szlenget és válogatott káromkodásokat nehéz hitelesen fordítani. Szerencsére ezt a magyar feliratozóknak többé-kevésbé sikerült visszaadni, bár Speier Dávid egyedi szellemessége (lásd: Jackie Brown) hiányzik egy kicsit.
Napjaink szennyáradatának szándékoltan eszenciája ez a mozi. Japán kertben, téli hóesésben egy kínai és egy amerikai nő vívja japán szamurájharcát, mindezt spanyol flamenkóra - mit mondjak? - le a kalappal. Aki már csömört kapott a kereskedelmi csatornák sorozataitól és B-kategóriás mozijaitól, azon felül erős a gyomra és szeretne egy jót szórakozni, annak bátran ajánlom a Kill Billt. Levágott kezeken és lábakon átgázolva valami többletre tehetünk szert, - ha mást nem, akkor egy jót nevetünk társadalmunk globalizált hülyeségein.
