Charlotte Brontë csúnyácska, ám éleseszű nevelőnőjének szívfacsaró, de végül mégis boldog története igen sok filmfeldolgozást megélt már. Jane Eyre-t ezúttal a fiatal japán-amerikai Cary Fukunaga álmodta filmbe, lágy, fakó pasztellekben és sokáig visszafogott érzelmekkel.
A lowoodi árva
Charlotte egy bizonyos Padraig mac Aedh Ó Proinntigh nevű ír tiszteletes harmadik leánygyermekeként látta meg a napvilágot, már a viktoriánus Angliában, érthető és leírható angollá változtatott Brontë néven, az Úr 1816-ik évében. 31 évvel később aztán, két húgával, Emilyvel és Anne-al, bár egyelőre még "inkognitóban", de röpke egy év alatt beírták a nevüket a világirodalom legfényesebb lapjára, hiszen az Üvöltő szelek, valamint az Agnes Grey mellett a Jane Eyre minden idők egyik legsikeresebb bestsellerévé vált. A regény első kiadása még Currer Bell álnéven jelent meg, később alternatív címen, A lowoodi árvaként is. A vaskosan önéletrajzi ihletésű történet egy árván maradt csúnyácska, ám igen okos lánykáról szól, akit gonosz és házsártos nagynénje, bizonyos Mrs. Reed nevelt. A forróvérű lányka azonban nehezen tolerálta az őt folyamatosan érő egzecíroztatást, minek eredményeképpen nagynénje a lowoodi árvaházba küldte, ahol Jane, nem várt módon, megtalálja az igaz barátságot Helen Burns személyében és idővel talpraesett, művelt, ám szépnek továbbra sem mondható, ifjú nővé serdült. Sorsa ekkor a Thornfield-házba veti, ahol a kastély urának, a furcsa modorú Rochesternek szolgálatába áll, mint annak csélcsap francia gyámleányának nevelője. A feladatát kiválóan teljesíti, és az uradalomban töltött évek alatt aztán valami mély vonzalom is ébred Jane és Rochester között. A szegény sorsú Jane azonban elképzelni sem tudja, hogy egyszerű, bár kölcsönös szimpátián túl bármi is köthetné őt a nála magasabb körbe tartozó Rochesterhez, rossz érzését tovább táplálja, hogy a nála jóval idősebb férfit egy hozzá rangban illő hölgy is kerülgeti. Egy nap azonban Jane hírt kap arról, hogy messze földön él egy dúsgazdag rokona, aki vagyonát reá hagyta… A történet furcsa csavarokon, megdöbbentő és torokszorító fordulatokon át végül is boldog véget ér, ám a továbbiakat most nem részletezném, hiszen nyilván olyanok is nézik majd e filmváltozatot, akik nem olvasták még a regényt, illetve nem láttak még egyet sem a korábbi, pl. Zeffirelli által rendezett filmváltozatokból. Annyit azonban még muszáj itt megemlíteni, hogy a Jane Eyre nimbusza nem feltétlenül irodalmi erényeiben keresendő, nem is a fantasztikus történetben, amit elmesél, bár ezek is komoly nívót képviselnek; sokkal fontosabb azonban, hogy az önálló, független, öntudatos nő, mint sikeres karakter itt jelenik meg először, még a női egyenjogúsági mozgalmak hajnalán, ám máig érvényes üzenetet hordozva.
Diszkrét adaptáció
[img id=302352 instance=1 align=left img]Akik már olvasták a regényt, sőt, akik először olvasták a regényt, azok nyilván picit csalódni fognak ebben a változatban is, hiszen fizikai lehetetlenség a hozzávetőleg két órás játékidőbe belesűríteni a Charlotte Brontë által írt gazdag szövésű cselekményt, a jól körülírt és jellemzett karaktereket, azok bonyolult fejlődéspályáját, melyen a regény folyamán keresztülmennek, a cizellált kor- és társadalomrajzot. Az ifjú Fukunaga és írói stábja azonban ettől függetlenül kitűnő munkát végzett, hiszen ügyesen ollóztak a gazdag irodalmi alapanyagból, jól sűrítettek, ám közben tulajdonképpen semmi lényeges elem nem hiányzik és minden fontos benne is van. Mindemellett, Jane Eyre jelen filmváltozata, mint önálló film is jól áll a lábán, egyéni színeket és sajátos hangulatokat is képvisel.
Pasztell színekben komoly színészi teljesítmények
Rögtön szembetűnő Fukunaga és Adriano Goldman operatőr fakó, légies képi világa, mely mintha állandó, finom ködön keresztül tárná szemünk elé a történetet: ez egyrészt utal a közmondásos angol időjárásra, s annak egyfajta kivetüléseként, a viktoriánus korra (is) jellemző érzelmi sivárságra is, másrészt archaizál és tipizál is, hiszen mégsem egy általános történetet mesél, hanem Charlotte Brontë Jane Eyre-jét. A film ritmusa lassú, melankolikus, az érzelmi csúcsponton azonban romantikusan tajtékos. Kitűnő találat Jane szerepére Mia Wasikowska, aki arcában, alakjában döbbenetesen hasonlít az író Charlotte Brontë-ra, így kap markáns jelzést a történet önéletrajzi vonatkozása is, amellett, hogy plasztikusan jeleníti meg Jane figuráját is. Hasonlóan jó választás Rochester szerepére Michael Fassbender is, nála csak mondjuk Hugh Jackman, vagy más erős negyvenes (jó) színész lett volna jobb, tekintve, hogy Jane és Rochester kapcsolatának a társadalmi szakadék mellett a jelentős korkülönbség is komoly dinamikát ad. De ez csak nüansz, szimpla kötözködés, hiszen Fassbender is kiválóan hozza karakterének kétfenekű titokzatosságát, valamint furcsa, dekadens báját. Ez a Jane Eyre szerintem egy szép, szomorú, egyben különleges adaptáció, mely érdemes a figyelemre.
Kinek ajánljuk?
- Akik nyálasnak találták a Zeffirelli-verziót.
- Akik nem félnek, ha egy irodalmi adaptációtól nem pont ugyanazt az élményt kapják, mint amikor azt annak idején elolvasták.
- Akik szeretik a romantikus történetet, azonban nem várják tőle el, hogy az vastag cukormázba is legyen csomagolva.
Kinek nem?
- Akik felháborodnak, ha egy irodalmi adaptációtól nem azt kapják, amit olvasva átéltek.
- Akik minden romantikus történetet eleve nyálasnak, geilnek bélyegeznek.
- Akik szerint, ha romantika, akkor ragadjon, mint a melasz.
7/10
