Na de hol van a másik arc?

Hossein Amini több ízben is bizonyította, mennyire jó forgatókönyvíró (Drive – Gázt!, Hófehér és a vadász, A gyávaság tollai), most azonban sajnos rendezésre (is) adta a fejét, amivel éppen a forgatókönyv csorbult. A Kétarcú január akár egy jó film is lehetne, ha kijátszaná a kártyákat, amiket önmagának leoszt. Így azonban egy átlagon aluli thriller, amit sem az átlagon felüli színészi játék, sem a gyönyörű táj nem tud megmenteni.

A római mitológia kétarcú istene, Ianus a kezdet és vég ura. Róla kapta nevét január hónap, és őutána nevezzük a kétszínű embereket Janus-arcúnak. A cím tehát jogosan feltételez egy izgalmas és intrikus filmet, amelyben valaki vagy valakik nem is azok, akiknek látszanak. Egy jó thrillerben azonban ez a kérdés az utolsó percig nyitva van, de legalább is jó párszor változik az általunk hitt felállás, itt viszont ilyesmiről szó sincsen.

Az Athénben kezdődő történet szerint Rydal (Oscar Isaac) idegenvezetőként hódítja a nőket, és veri át a naiv turistákat. Chester és Colette (Viggo Mortensen, Kirsten Dunst) pedig éppen európai körútjukon járnak a varázslatos fővárosban. Találkoznak, megismerkednek és egy váratlan fordulatot követően rászorulnak a férfi segítségére. Sajnos, ami a film első egy negyedében sikeres, miszerint, hogy állandó feszültség van abból kifolyólag, hogy vajon ki kit is ver át, ez az elem ellaposodik később. Teljesen jó taktika úgy játszani a nézővel, hogy nem minden alkalommal lépjük meg, amit hiszi, hogy fogunk, de minden egyes alkalommal visszakozni már sok. Ha egy idő után teljesen egyértelmű, hogy ki a jó és a ki a rossz a filmben, akkor az érdeklődés elhal.

Az sem tesz jót a Kétarcú januárnak, hogy szinte a legelejétől irreális és hiteltelen lépések sorát látjuk a szereplőktől. Esélytelen azonosulnia a közönségnek, ami, ha csak nem ez a cél, egy filmnek sem tesz jót. Az első bő egy óra már-már unalmassá válik, és bár annál a bizonyos aranymetszésnél felcsillan a remény, hogy végre kapunk egy kis fordulatot, ez pár perc után ki is huny. De mindez beleférhetne, ha a végén lenne a nagy csavar, ami miatt átértékeljük az egész korábbi másfél órát. Helyette kapunk egy érzelgős, tipikus hollywoodi befejezést.

Kár érte, mert a színészek és a helyszín ennél többet érdemelne. Viggo Mortensen (A Gyűrűk Ura trilógia, A tűz óceánja, Erőszakos múlt) hitelesen hozza a bajba jutott középkorú férfit, aki féltékeny a fiatal segítőre. Kirsten Dunst (Pókember 1-2-3, Melankólia, Lánybúcsú) tökéletes választás a bájos, de érett feleségre, míg Oscar Isaacről (Llewyn Davis világa, A Bourne hagyaték) az első pillanattól elhisszük, hogy bárkiből könnyen ki tud csalni egy kis pénzt. Azonban ők is kevesek voltak ahhoz, hogy működjenek a karakterek, mert hát kutyából nem lesz szalonna. Olyan, mintha a készítők sem döntötték volna el, kinek milyen szerepet szánnak. Elhelyezték őket egy síkon, ahonnan nem mozdulnak se le, se fel, ami pont ahhoz kéne, hogy működjön a dolog.

Ami miatt mégis megérheti egy hideg téli szombat este megnézni a filmet, az vitathatatlanul a táj szépsége. Athén, a kisebb görög városok és Isztambul varázslatos, és a fényképezés hibátlan. Itt jegyezném meg, hogy a vágás is végig meglepően különleges és ötletes. Vizuális élmény tekintetében kimagasló a film, tényleg kár, hogy a történet nem ér fel a helyszínnel.