Az 5. Frankofón Filmnapokon bemutatták az ötödik Dolan-filmet.
Bár narratív filmeket készít, Xavier Dolan alapvetően nem történetekben utazik: legtöbb filmjének cselekménye egy-két mondatban összefoglalható, a francia-kanadai rendezőt elsősorban az emberek közti viszonyok foglalkoztatják. A fiatal alkotó életében 2009-es pályakezdése óta inkább csak az megy eseményszámba, ha aktuális filmjét nem hívják meg Cannes-ba, a tavalyi fesztiválon ugyanakkor túlszárnyalta magát: Mommy című művéért Godard-ral megosztva vitte el a zsűri díját.
Dolan egyébként messze nem olyan radikális, mint az új hullám nagy öregje: filmjei – amelyekben néha főszerepet is vállal – többnyire szélesebb közönség számára is élvezhető melodrámák intenzív érzelmekkel, szenvedélyes alakításokkal és kisebb-nagyobb formai trüvájokkal. A rendező a Tom a farmon többé-kevésbé kitérőnek nevezhető szerzői thrillere után forgatott Mommyval visszakanyarodott Megöltem anyámat című karrierindító filmjéhez. Ismét egy konfliktusos anya-fiú kapcsolatot helyezett a középpontba, amivel újra megágyaz a Dolan esetében annyira népszerű önéletrajzi olvasatnak,
ezúttal azonban inkább az anya nézőpontjára fektetett nagyobb hangsúlyt, és a hangvételen is komoly változásokat eszközölt.
Dolan eddig több emlékezetes figurát is írt, kivált az Így is, úgy is Laurence transznemű címszereplőjét, de Steve (Antoine-Olivier Pilon, aki az Indochine: College Boy című Dolan-klipben egy keresztre feszített kisiskolást alakított) a rendező talán leginkább vibráló karaktere: a kamaszfiú, aki három éve veszítette el az apját, és a történet elején visszakerül a nevelőintézetből az anyjához, lényegében egy két lábon járó dinamit. A helyes szőke kissrác olyan érzelmi kitörésekre képes, amelyekkel gond nélkül megsemmisítheti a környezetében lévő embereket, kíméletlenül lebont mindenféle ellenállást, elképesztően mocskos szájával még a saját anyját sem kíméli („A szart is kiverem belőled, te rohadt kurva!”). Életereje, a lényét meghatározó szabadság és pimaszság, meg persze a tény, hogy egy nyilvánvalóan sérült személyről van szó, aki nagyon szereti az anyját és hatalmas szüksége van rá, mégis szerethető alakká teszi.
Nem kevésbé markáns karakter, sőt, a rendező eddigi legerősebb nőalakja a fiú édesanyja (Anne Dorval állandó Dolan-színész, a Megöltem anyámat anyafiguráját is ő játszotta), aki persze az évek során már hozzászokott fia természetéhez („A farkamat is fogni akarod, amikor pisálok?” „Ha úgy jobban tudsz célozni, igen!”), és bár egyes helyzetekben talán közel kerül ahhoz, hogy elszakadjon nála a cérna, a Steve iránti szeretete, úgy tűnik, szinte mindent kibír.
A Mommy ugyanakkor nem csak kettejük kapcsolatáról szól, ugyanis belép az életükbe a szomszédjukban élő, tanári állását éppen szüneteltető feleség (Suzanne Clément, ugyancsak a rendező régi alkotótársa), aki súlyos beszédhibával küzd – még otthon is alig tud megszólalni –, a srác jelenléte azonban belőle is olyan reakciókat vált ki, amelyek talán még őt is meglepik, és
triójuk szép lassan valamiféle alternatív családdá fejlődik, amelyet egy szinte kezelhetetlen és ellenállhatatlan gyerek tart össze.
A fentiek alapján úgy tűnhet, a rendező nagy lelkesedéssel és szinte szünet nélkül facsarja a néző szívét, holott ez távol áll a valóságtól. Dolan filmjének jellemzésekor tényleg van értelme az „érzelmi hullámvasút” újságírói kliséjének: a Mommy időnként sokkoló, máskor megható, néhol felszabadító erejű és gyakran meglepően vicces, ez a gazdagság pedig már csak azért is jót tesz neki, mert a közel két és fél órás film nem tartogat túl sok fordulatot vagy sorsfordító eseményt.
Ráadásul azzal is meg kell birkóznunk, hogy a Tom a farmon után Dolan ismét babrál a képaránnyal: míg a korábbi filmben egyes kiemelt pillanatokban szűkített rajta, a Mommyt – hogy még nagyobb hangsúlyt kapjanak a keretet teljesen kitöltő karakterei – szinte végig 1:1-ben prezentálja, csak ritkán tágít ki hagyományos szélesvásznú képekre (az első alkalommal egy különösen szellemes meta-gesztussal). Ez természetesen olyan trükk, amitől azért inkább csak az igazán elhivatott filmbarátok pulzusa gyorsul fel,
Dolan filmjének valódi vonzereje persze a szélsőséges anya-fiú kapcsolat természetében és dinamikájában, illetve a letaglózó alakításokban rejlik.
A rendező a Megöltem anyámatban olyan anya-fiú viszonyt ábrázolt, amelynek konfliktusosságáért részben ez utóbbi önzése és kegyetlensége felelős, és a film két főszereplője mintha (már) képtelen lenne úgy szeretni egymást, hogy az a másiknak is jó legyen. A Mommyban többek között az a kérdés fogalmazódik meg, hogy ha még ilyen rendkívüli mértékű is a szeretet és az odaadás, meddig tartható életben egy olyan kapcsolat, amely a gyerekért felelős felnőtt(ek)től folyamatos áldozathozatalt és irreálisan magas tűréshatárt követel.
