Azok a szituációk, melyekben két érzelmileg sérült, magányos gyerek találhatja magát, tanulságos vizsgálódásra adnak alkalmat, ráadásul Bier repertoárjából is hiányoztak eddig. Empatikus rendezése pedig még a hollywoodias, nevelő célzatú jeleneteit is elfogadhatóvá teszi.
Susanne Bier és a Hogy szeretsz? óta állandó forgatókönyvírójának szegődött Anders Thomas Jensen remekül választják ki azokat a helyzeteket, amelyeket valószínűleg senki nem él át szívesen, legtöbbjük mégis nagy eséllyel megtörténhet velünk bármikor, de legalábbis könnyen magunkra tudjuk vonatkoztatni őket. Ha azonban részletesebben le akarnánk írni e filmek témáit, meglehetősen elcsépelt fogalmakhoz és közhelyekhez kellene segítségül fordulnunk. Így járhatunk legújabb, az Egy jobb világ című filmükkel is. Az anya elvesztése utáni csendben az erőszak nyelvén megszólaló Christiannak, vagy a patkányképűnek csúfolt és kiközösített Eliasnak a "nagy szavak" jelentéseit kell megtanulnia: szembe kell nézniük a valósággal, a felelősséggel, az elmúlással, az elvesztéssel, a halállal, de megtapasztalnak a szeretetről vagy a barátságról is egyet s mást. Elindulnak a felnőtté válás útján. Történetükkel párhuzamosan, mintegy ellenpontként megismerhetjük Antonnak, Elias apjának vívódását is, aki Afrikában orvosként dolgozik. Saját elveit kell újraértékelnie, amikor először megment egy szadista gyilkost, majd dühében engedi, hogy a tömeg meglincselje a férfit.
Az, hogy sokszor látott és újszerűen már nehezen megfogalmazható témákból (szeretteink megcsalása, elvesztése, kommunikációs gondjaink, titkaink és hazugságaink) Bier rendre értékelhető alkotásokat képes készíteni, még ha olykor – különösen e film happy endjét tekintve – meg is jelenik bennük némi didaktikus általánosíthatóság, rendezői tehetségét dicséri. Ez esetben azonban a lelki jelenségek vizsgálata egyértelműbben lép elő tanmesévé, amikor az agresszióra és az arra adott különböző reakciókra fókuszál. Christian a keserűséggel teli, zárkózott fiú erőszakkal menti meg Eliast a zsarnokoskodó felsőbbévestől, nem pedig szép szóval, mint ahogy Anton próbálja meg kezelni a hasonló helyzeteket. Bár látszólag Anton elbukik, hiszen módszere – az értelmes beszéd – nem vezet eredményre a fiúk szempontjai szerint, valamint maga sem tud megfelelni elvárásainak, a történet végül mégiscsak tanulsággal ér véget, amikor az erőszak erőszakot szül, a bűntudat meg a felelősségérzet a helyes útra irányítja hőseit, melynek végén – természetesen – a megbocsátás áll. A filmnek ez a kissé okító mellékíze azért valamelyest gyengíti azokat az azonosulásra nagyon alkalmas szituációkat, melyeket Bier képes létrehozni színészeivel és kamerájával.
Nemcsak remek színészeket választ, mint Mikael Persbrandt vagy Ulrich Thomsen, hanem el tudja kapni kamerájával e karakterek apró gesztusait is. Jól viszi filmre játékukat. Néha egészen letapogatja őket, átveszi érzelmi állapotukat. Forog velük, hirtelen rántva zoomolgat, ugróvágásokkal fejezi ki zaklatottságukat, majd kézikamerás, nyugtalan képei megállapodnak, amikor hősei is egy pillanatra elmerengenek, és vissza-visszatérve, majdnem statikus nagytotállal figyelik a tájat. Dogmás stílusa sokkal inkább a figuráival való együttélését érzékelteti, mint egyfajta dokumentarizmusra való törekvést. Azok a nagyon közeli arcról készített premier plánok, amik gyakran törték meg az Esküvő után vagy a Testvéred feleségét című filmjeit, ezúttal elmaradnak. S noha e beállítások kizökkentő hatása eltűnik, nem jön létre az a fajta közvetlenség a kamera és hősei között, melyet feltételezhetnénk. Mintha a figurák kevésbé lennének kidolgozottak az eddigiekhez képest. Elias szép lassan másodlagossá válik, nem eléggé kiforrott karakter, Christian és Anton pedig – igaz, a film történetéből adódóan – keveset árul el magáról. Megnyílásuk útja, mely a film zárójelenetében érné el végét, nem tud katartikussá válni, így némi hiányérzetet hagy maga után.
Bier stílusával és színészeivel nagyon közvetlen alkotásokat hoz létre, melyekben történetei szorosan kapcsolódnak össze az őket bemutató emberekkel, szinte megelevenednek, és feledtetik fikció voltukat (legalábbis a Hogy szeretsz? óta). Az Egy jobb világban – korábbi filmjeihez képest – ez az erőssége sérül kissé. Néha túlságosan láthatóvá válik a szándék – különösen, ami a befejezést illeti –, kissé veszít természetességéből. Persze lehet, hogy pont ennek köszönheti Golden Globe-ját és Oscar-jelölését.
