Nesze: semmi

Sokan képzelik magukat okosabbnak, mint amilyenek – csak a legtöbbjüknek nincs a keze ügyében kamera és pár producer, hogy filmen tárják ország-világ elé magvasnak és eredetinek képzelt bölcsességeiket.

Az Amerikai pszicho szerzője, Bret Easton Ellis talán legnagyobb írói teljesítménye, hogy úgy tudja ábrázolni a fiatal, de dúsgazdag yuppie-k kiüresedett, értékvesztett, semmittevéssel telő életét, hogy az a finom irónia és a narráció könyörtelen, minden részletre kiterjedő őszintesége miatt nemhogy nem unalmas, de egészen lenyűgöző tud lenni. Egy ilyen ellisi karakterről szól David Cronenberg – Don DeLillo regénye alapján készült – új filmje is. Csakhogy – elsősorban az irónia teljes hiánya, a mai "felesleges ember" felé táplált mérhetetlen részvét és önmaga szenvedélyes komolyan vétele miatt – Cronenbergnél az üres élet egyszerűen csak unalmas és üres. Legfeljebb még idegesítő.

Eric Packer egy sorsfordító napját énekli meg a Cosmopolis: a 28 éves multimilliárdos hipermodern limuzinjában ülve fogadja tanácsadóit, üzletfeleit és ágyasait, nem törődve azzal, hogy a városban erőszakos antikapitalista tüntetések zajlanak, és hogy „a központ” szerint valaki őt is meg tervezi gyilkolni. Na persze, hiszen egyrészt a férfi már olyannyira érzéketlenné vált a való világra, hogy az sem érdekli, ha az ablaka alatt gyújtja fel magát egy demonstráló, másrészt viszont – most tessék figyelni – unalmát enyhítendő már a fájdalomnak vagy az életveszélynek is örülne. Egyszerű ez a gondolat, mint a faék, és ordas közhely is éppenséggel, hacsak nincs valamilyen figyelemre méltó módon ábrázolva – de Cronenberg annyira nem tudja, hogy miért is forgat filmet, hogy még az önmagukat tálcán felkínáló lehetőségeket sem aknázza ki: hiába könyörög Packer, hogy egyik testőre lője le a sokkolójával, a vágyott kín helyett gyorsan jön a következő jelenet; a fejéhez szegezett pisztoly előtt pedig, hiába volt addig vagány, csak sírni kezd ő is. Cronenberg, úgy tűnik – és úgy tűnt már az előző filmjénél, a Veszélyes vágynál is – mára már fél a szélsőségektől, dagonyázik inkább a középszerben.

Amiből bőven kijutott a filmnek (nem kis részben DeLillo miatt): a limuzinban játszódó jelenetek (a film kétharmada itt játszódik) két-két ember párbeszédeiből állnak össze – tulajdonképpen meglepő, hogy a szűk két órányi játékidőbe egyetlen egy érdekes diskurzus sem fért bele. Jobb esetben teljesen érdektelenek az okfejtések; rosszabb esetben – és ez a jellemzőbb – közgazdaságtani, a kapitalizmusról és az antikapitalizmusról szóló közhelyeket hígítanak fel rengeteg semmitmondó, üres hablatyolással, hogy a végeredmény épp olyan értelmetlen, mint amennyire követhetetlen, lila ködös, művészieskedő zagyvaság legyen. Ez néha szinte paródiába fordul – mint amikor azt magyarázzák el komoly arccal, hogy Packernek a prosztatavizsgálat eredményéből (ti. aszimmetrikus a nevezett szerve) kellett volna következtetnie a jüan-piac változására, ami miatt lényegében az összes pénzét elveszítette reggel a limuzinban dekkolva. Nehéz elhinni, hogy ezeket a jeleneteket bármilyen, tudatmódosító szerekkel nem élő ember egy percig is komolyan gondolta – épp ezért zavaró nagyon a minden képkockáról sütő komolykodás, versidézetekkel és történelmi szállóige-parafrázisokkal tarkítva. Valahogy még a muszlim vallás kérdése is beúszik a képbe (egy fekete, muzulmán rapper halála kapcsán), de hogy minek, és hogy mit is akart ezzel mondani a költő, az annyiból valahogy nem derül ki, hogy tudomást szerzünk a gangszta életéről és haláláról – pedig látszik, hogy vélemény, hát az volt mögötte, legfeljebb elszállt a másnapossággal együtt. De jól szemlélteti a sokat akaró semmit mondást a film alapmotívuma, a patkány is: egy idézett vers szerint „a patkány lett a fizetőeszköz”, következésképpen minden tüntető patkányokat hajigál és ráncigál (néha plüss formában) – de minek?

Eleinte pedig úgy tűnt, hogy lehet a filmből valami. A sokszor remek atmoszféra (és a rendezői életmű) például arra engedett következtetni, hogy Cronenberg talán a groteszkben, a szürreálisban találja meg a különleges narratívájú történet megfelelő formáját, és valamikor az egész átvált egy Meztelen ebéd-szerű látomásba – de szó sincs erről. Aztán meg azt lehetett remélni, hogy azért játssza túl ilyen látványosan mindenki a szerepét, azért változtatják el a színészek néha egész komikusan a hangjukat, azért néz ilyen hülyén végig a főszereplő vámpírfilmes tinibálvány, Robert Pattinson, mert ezzel valamit ki akarnának gúnyolni, valamit idézőjelbe akarnának tenni – de erről sincs szó, itt mindenki azért néz hülyén, mert vagy így tud, vagy a rendező kérte meg rá szépen, vagy mindkettő. Például még a csodás Juliette Binoche-nak is sikerül Cronenberg óvó keze alatt szörnyen ripacskodnia, ami azért mégiscsak egy teljesítmény.

Van ám mondanivalója is a filmnek, mégpedig az, hogy a kapitalizmus nem jó, de azért az antikapitalista vircsaft se éppen tökéletes. A Cosmopolis egy olyan közgazdaságtan-esszé, amely e végtelenül izgalmas és eredeti tételt bizonyítja, és amelyet egy alkoholproblémákkal küzdő, kamaszkorú költő dobott össze egy éjszaka alatt.