Messziről nézvést minden rendben lenni látszik. Szarajevó békés nagyváros, tele színnel és illattal, sok életvidám emberrel. Luna és Amar pedig egymást őszintén szerető emberpárnak tűnik, életükből csak a gyerek hiányzik, de mesterséges megtermékenyítésen gondolkoznak, mint annyian mások Európa hasonló nagyvárosaiban. A repedések lassan válnak láthatóvá a rendezettnek tűnő képen. Előbb Amart függesztik föl reptéri irányítói állásából, mert már nemcsak esténként mulat túlontúl is széles jókedvében, de munkaidőben is iszik. Aztán felbukkan egy régi harcostárs s vele a feldolgozatlan háborús múlt. A lelki nyugalmát az iszlámban megtaláló obsitos nemcsak munkát kínál barátjának, de egy fundamentalista szekta vakhitét is (a Balkánon egyre szaporodó vahabita szélsőségesek nevéhez napjainkban már valóságos terrorizmus is kötődik). Luna viszont, aki maga is a háborúban vesztette el családját, még szerelméért sem hajlandó megszállottak középkori elvei szerint élni.
A dráma halkan, finoman bomlik ki, Jasmila Zbanic rendezőnő (Szerelmem, Szarajevó) érteni hagyja az egyes döntések mögötti motivációkat, nem ítélkezik, de láttat. És megérteti, hogy a balkáni háború sem zárult le, mert semmilyen háború nem zárulhat le, amíg egyetlen ember is emlékszik a megélt szenvedésekre. Az idő nem old meg semmit. Nem törli el a bűnöket, és nem ad enyhülést a gyötrelmek után.
A film kulcsjelenetében Luna visszatér ifjúsága színhelyére, Bijeljinába, ahol a háború egyik első ún. "etnikai tisztogatását" vitték végbe Arkan pribékjei. S a szülőháznál, ahová nagyanyja nem mer visszamenni, szerelme viszont inkább fegyveresen térne vissza, nem gyűlöletes bitorlókkal találkozik, hanem egy, a múlt szörnyűségeiről mit sem tudó kislánnyal, aki nem érti az idegen néni feltörő zokogását. Akinek magának is lehetne ilyen korú gyereke már, de aki többé abban sem bizonyos, hogy az úgy vágyott s fanatikussá lett élettársától mégiscsak megfogant magzatot ki akarja-e hordani.
