Nem könnyű a helyén kezelni Michael Moore-t. Nem is izgágasága vagy a zsenialitása miatt, amely folyton szétfeszítené az őt kordában tartó korlátokat. Sokkal inkább azért az egyszerű képességéért, hogy ambivalens, ám annál intenzívebb érzéseket képes kiváltani nézőiből.
Mert igen, ő hozta be a mozik kínálatába, tette népszerűvé az addig mostohagyerekként kezelt dokufilmet, miközben jóvátehetetlenül át is alakította: szubjektív, egyszereplős monológgá, amelyben mindenki csak statisztál. Legtöbbször maguk a tények is.
Új filmjén is egyszerre csörtet végig egy Greenpeace-aktivista makacsságával, ártatlan medveként brummog a nép hangját adva, közben forgat, kellemetlenkedik, performance-nak is beillő akciókat hajt végre. Már-már önmaga paródiájává zülleszti a műfajt, miközben a végeredményen Marx és Engels könnyekig meghatódna, Lenin pedig hálásan borulna a nyakába.
És mégis. Mégis elröpül a 127 perc, észre se vesszük, de drukkolunk ennek a nagy mackónak, hogy minél közelebb kerüljön az elérhetetlen igazsághoz, hogy igenis a multik orra alá pörkölje összes sérelmünket. És nem győzünk meglepődni magunkon, hogy miközben elképesztően demagóg és manipulatív eszközöket használ, mégsem tehetjük meg, hogy ne figyeljünk oda arra, amit mond. Az alkalmazottak háta mögött megkötött életbiztosításokra, a pilóták hihetetlen anyagi helyzetére, a bankok cinizmusára. Az árnyoldalra, amit nem mutatnak be a híradók, nem fér be a még oly kritikus mozifilmekbe se. És most is neki áll a zászló, hiszen kiváló témaérzékenysége telibe talál: nincs olyan jelzáloghiteles magyar néző, aki ne helyeselné a mondandóját. A bankok bizony az ördögtől valók, nem kell ehhez püspök, mi ezt elsőre is elhisszük, mint ahogy az örök összeesküvés-elméletet is, hogy a pénz irányít mindent és mindenkit. Sőt, még cifrázni is tudnánk, de ezt most hagyjuk.
A túlzásokat és a szentimentalizmust lehántva a filmről azonban marad a már-már radikálisnak is mondható kapitalizmuskritika, a civil kurázsi, az irónia, az elesettek iránt érzett szolidaritás, egy nagyon is felvállalható küzdelem arzenálja. És ahogy egyre inkább fellibben a fátyol a pénzarisztokrácia hatalmáról, úgy válik egyre szimpatikusabbá Moore csetlése-botlása, szelíd iróniává az amúgy öncélú geg, hogy pénzszállító autóval vinné vissza a kincstárba az adófizetők pénzét, és egymagában letartóztatná a banki vezetőket. Mert talán épp ettől jó ez a dokumentumfilmnek nevezett pamflet, hogy miközben szórakoztatva agitál, felébreszti bennünk a dacos öntudatot: nem vagyunk sem élő, sem ?halott parasztok? ezen a sakktáblán. Szerencsére nem a kommunista öntudatot élesztgeti, hanem az emberit. Valami feledésbe merülő, avítt humanizmust. A méltóságot. Ha úgy tetszik, a hitet a pénzen inneni értékekben. Ezért nem válik propagandaszagú filmmé a Kapitalizmus: Szeretem!, sokkal inkább egy alkotó ember felelősségteljes gesztusává. Mert bizony Moore egyik legjobb filmjét tette az asztalra.
