Ötlettelen középszerűség

Mostanában valami baj van az akciófilmekkel, hiszen amíg a nyolcvanas és kilencvenes évekből több tucat remek darabot tudunk felemlegetni, addig az közelmúltból gyakorlatilag egyet. Ez pedig a 2008-as Elrabolva, ami az elmúlt évek egyetlen kiemelkedő akciószekvenciája. Persze akad még néhány klassz, szerethető darab, de sajnos erős túlsúlyban vannak az olyan középszerű, fantáziátlan filmek, mint Az igazság nyomában.

A Shaw-család hosszú idő után ismét újra együtt nyaral, azonban spanyolországi vitorlázós vakációt számtalan sötét esemény árnyékolja be. Egyrészt apa (Bruce Willis), valamiért neheztel idősebb fiára (Henry Cavill), akinek még a cége is tönkremegy időközben. Ráadásul még öccse barátnője is beüti a fejét miatta, ezért durcásan beugrik a városba, hogy lehiggadjon. Miután megiszik egy kiválóan "termékelhelyezett" Coca-Colát, indul is vissza, de a családját nem találja a hajón. Rövid pánik, majd irány a rendőrség, ahol azonban az események nem várt fordulatot vesznek, és elrajtol a hajsza a család, illetve egy titokzatos aktatáska után.

Talán a bevezetőben említett Neeson-féle ámokfutás iránti szeretetem miatt, de úgy érzem, Az igazság nyomában takeni babérokra kívánt törni. A magányos hős mindent félretéve kajtatja szeretteit, miközben szétkap egy véletlenszerűen kiválasztott európai várost, ami ezúttal Madrid. Útját székbe kötözős vallatások, autóroncsok és holttestek szegélyezik, míg végül fény derül egy szörnyű összeesküvésre. A baj az, hogy amíg az Elrabolva izgalmasan friss, divatos volt, addig Az igazság nyomában nem csinál mást, mint a zsáner kötelező leckéit mondja fel. Ezzel nem is lenne semmi gond, hiszen a hagyományos akciófilmekben számtalan olyan elem van, amelyek tisztességesen megoldva, némi izgalmas fűszerrel meghintve egyáltalán nem hatnak klisésnek, sőt hiányuk igen zavaró lehet.

Jelen filmnél tulajdonképpen csak az a bizonyos sajátos íz hiányzik, az viszont nagyon. Vegyük például a szereplőket. A főhős több szempontból is el van mérve. Egyrészt nem tudjuk, hogy mitől és mikor lett ilyen kemény, mert a mozi elején egy viszonylag nyámnyila üzletember, a végén pedig egy megállíthatatlan gyilkológép. Ez így nem karakterfejlődés, hanem egy követhetetlen, zavaró félrerajzolás. Másrészt Henry Cavill minden, csak nem egy olyan figura, akinek szívesen szorít a néző. Sigourney Weaver szintén csalódás, mert érezhetően unta az összeszorított ajkú CIA-ügynök figurát. Felüdülést Bruce Willis hozhatna, de szerepe csekély és a legkevésbé sem tökös.

Hasonlóan szürke az epikusnak szánt autósüldözés, illetve a shootout is. Előbbi során két tökéletesen jellegtelen autó gurul egymás után, néha összekoccannak, aztán felborulnak. Semmi robbanás, zéró tempó. Utóbbi pedig egy őskáosz, amiben lehetetlen követni, hogy ki hal meg, illetve ki marad életben. Természetesen egy parkolóházban történik mindez.

Az a borzasztó ebben a filmben, hogy technikailag egészen rendben lenne, de minden más aspektusból a középszerűség és az unalom mocsarában lubickol. Jó lenne azt mondani, hogy legalább percekre kikecmereg a sárból, de sajnos nincs így. A 93 perc nagyon lassan telik el, és az ritka érzésem volt, hogy jól esett volna pár reklámblokk. Tipikusan az film, ami majd pár év múlva talán jóleshet, egy hosszú hét péntek estéjén. A tévében.