Ha valaki ma este az Angi Vera című filmre kapcsol, garantáltan meg fog benne állni az ütő. De nemcsak Pap Vera tehetsége és szépsége miatt.
„Itt, az osztályunkon nincs rendben minden. Amikor kiviszem a beteget, hogy megmosdassam, nem tehetem bele a fürdőkádba a betegeket, ahol ujjnyi vastagon áll a kosz. Az injekciós tűket is néha csak egy kis forró vízzel szoktuk leöblíteni. Tessék megnézni, hogy hányan haltak már bele a fertőzésbe.” Ja, hogy ez nem 2016-ban játszódik, hanem az 1948-ban? Nem sokat változtak a dolgok.
Az Angi Vera persze ettől a párhuzamtól eltekintve épp azért szuper film, mert nagyon is az 50-es évek légköréről, világáról szól. És az előtte sötétlő, örvénylő évekről. Ha nagyszüleink és szüleink döntéseit, életét meg szeretnénk érteni, akkor ez a mozi sokat segíthet. És annak megértésében is, hogy hogyan lett valakiből hithű vagy kevésbé hithű kommunista. Hogy egyáltalán mit is jelentett az a valóságban, hogy „párttag”, „kommunista”. A történet középpontjában olyan emberek állnak, akik a háború idején, vagy a háború előtt még többet szenvedtek, mint az 50-es években. Így az ő szemszögükből a béke kitörése szinte megváltás volt (miközben persze másoknak terror, de ez a film most nem róluk szól). Olyan embereknek, akik szegénységből jöttek, akik gyerekkoruk óta dolgoztak, vagy egy durva és kemény fizikai munkát végző bányásznak a pártiskola remek kiugrás lehetett, és nem is feltétlenül látták át, hogy milyen rendszer szolgálatába álltak.
Hogy hogyan lehetett enni, inni, szeretni azokban a fojtott és szürke időkben? Amikor a Kőbányai világost fejadagra mérték, és alma volt az ínyencfalat a bulikon? Az Angi Vera megmutatja. És megmutatja nekünk Pap Verát is, aki tavaly hagyott itt bennünket, pedig sok-sok jó szerep várt volna még rá.
