Stéphane Brizé egyszerű, kézenfekvő és szinte banális eszközökkel operáló új filmjében egy régi-régi nagy romantikus toposz variációját boncolgatja: egymásé lehet-e a nagy, durva, erős munkásember és a szelíd, törékeny művészlány az ártatlan és tiszta szerelemben?
Nagysikerű regény adaptációja
A Mademoiselle Chambon-t Eric Holder francia nyelvterületen és elsősorban a női olvasók körében komoly sikereket arató regényéből írta és rendezte Stéphane Brizé. Az eredeti műben Antonio, a portugál származású kőműves békés és munkás életet él feleségével, Anne-Marie-val és kisfiukkal, Kevinnel az idilli francia kisvárosban, Montmirailban. A férfi keményen dolgozik. Egy nap Antoniót behívatják az iskolába, hogy gond van a gyerekkel, aki amúgy rendes, szorgalmas gyerek, csak a tananyag túl nehéz neki. Antonio meglepve tapasztalja, hogy a fiú tanárnője egy fiatal, törékeny, kedves nő, aki ráadásul segítőkésznek is mutatkozik Kevin problémáinak kezelésében. Az egyszerű munkásember és a magányos tanárnő között már az első pillanatban erős vonzalom támad, amit a köztük lévő kulturális és társadalmi különbözőség még dinamikusabbá tesz. Amikor a tanárnő megkéri a férfit, hogy javítsa meg lakásában az ablakot, e vonzalom még erősebbé válik ? Antonio, látva a lakásban, hogy a tanárnő kedvtelésből hegedül, megkéri a nőt, hogy játsszon neki valamit. A nő egy Bartók-szonátával ejti rabul végleg a nagy, erős, kérges kezű kőművest. Lehet-e jövőjük, beteljesülhet-e a szerelem két ennyire különböző társadalmi rétegbe tartozó, ennyire eltérő érdeklődésű, műveltségű ember között? Mi lesz Antonio családjával? Mi lesz a tanárnővel? E kérdéseket boncolgatja a könyv, melynek filmes adaptációja szinte egy az egyben vette át a regény cselekményének főbb vonulatait, a szikár, tőmondatos, egyszerű elbeszélőmódot éppúgy, mint kérdésfelvetéseit és a lehetséges megoldásait is. A helyszín maradt tehát, a cselekmény is, csak a portugál Antonióból lett echte francia Jean, Kevinből Jérémy, valamint a francia filmben, francia fülnek talán túl vad, túl egzotikus Bartók-darab cserélődött le Edward Elgar lényegesen lágyabb, melankolikusabb, de ami a fő, romantikusabb hangzású hegedűszonátájára.
Tiszta vonalak
A filmet rendező Brizé elegáns, letisztult vonalakkal, nagy türelemmel és bölcs visszafogottsággal rajzolja meg e meglehetősen hétköznapi, már szinte banális történetet, mely azonban mégis az egyik legtipikusabb romantikus szerelmi mese. A két szerelmes különbözőségét sok finom eszközzel mutatja meg: Jean például mereven ragaszkodik a megszólítás hivatalos formulájához, ezért is ez a film címe ? Chambon kisasszony ? jelezve a szinte áthidalhatatlan társadalmi, kulturális szakadékot. Jean lakása egyszerű, funkcionális, olcsó, de jó minőségű tárgyakkal van berendezve, míg a tanárnőé piciny kis apartman, telezsúfolva apró tárgyakkal, bigyókkal, rengeteg kacattal. Többször látjuk mindkettőjüket munkában, Jean keményen melózik, falat bont, zsaluzik vagy téglákat pakol, míg Chambon kisasszony szelíden, türelemmel tanít, vagy éppen csak törékeny kezeit ölébe ejtve ábrándozik. Amikor együtt vannak, az akadozó párbeszédeket hosszú, de a vonzalom feszültségétől vibráló csend veszi körül. Brizé nem takarékoskodik az idővel sem, meri akár percekig is mutatni az egymáshoz szóló szavakat akár percekig tartó csöndben kereső párt ? éppen e látszólag üres percek adják meg a film erejét és hitelét. Minden elkapott tekintetnek, minden tétova kézmozdulatnak ? nagy jelentősége van a két kéz, a durva munkás és finom, hegedű húrjain játszó női kéz közötti kontrasztnak ?, minden percnyi csendnek, minden zajnak és zörejnek jelentése van, nem véletlenül, zene is szinte csak annyi van a filmben, amit a lány játszik a hegedűn. Jean pedig közben óriási csapásokkal falat bont. A rendezés eleganciáját és ízlését mutatja az is, hogy a film a felmerülő morális kérdéseiben is tud mértéket tartani és a könnyebb siker érdekében nem merül bele a geil szentimentalizmus rózsaszín mocsarába és képes e mélyen romantikus történetet szinte balladai tisztaságban, tömörségben elmesélni.
Hiteles figurák
Persze, nem működne ez a rendezői szándék, ha nincsenek ezeket megvalósítani képes színészek. A pengeszájú és leginkább Homér Simpsonra, a rajzfilmhősre emlékeztető karakterű Vincent Lindon ismét tanúbizonyságát adja, hogy nagy színész. Nem csak abban mérjük a nagy színészeket, hogy "fú, apám, mekkora Hamlet!", hanem abban is, ha csupán egy egyszerű kőművest kell játszania, akkor nem esik ki a kezéből a fándli. Lindon úgy falaz, úgy keni a purhabot, mintha egész életében azt csinálná, emellett viszont képes felépíteni Jean egyszerű, de számára igen komplex problémával megküzdő személyiségét is. A törékeny Sandrine Kiberlaint (Veronique Chambon) szinte féltjük mellette, pedig óriási őzikeszemeiben forró vágy lakozik. Néhány finom, de pontos gesztussal épít fontos és intuitív karaktert Aure Atika (Anne-Marie), mint Jean nehéz időket megélő felesége. Egyszóval, kiváló színészi alakítások egy tiszta, egyszerű, szép és igaz szerelmes filmben.
Kinek ajánljuk?
- Lányoknak, asszonyoknak és romantikusabb pasiknak.
- Az egyszerű, tiszta vonalak kedvelőinek.
- Megcsalóknak és megcsalatottaknak.
Kinek nem?
- Akiknek a szerelmes-film kizárólag hollywoodi típusú nyáltengerként elképzelhető.
- Pattanásos kreténeknek, akik a szerelmet emberi gyengeségnek tartják.
- Fennkölt szellemeknek, akiknek a szerelem csupán plátói értelemben élhető meg.
7/10
