Tíz év után újra filmet rendezett Jirí Menzel. Az egykori alkotótárs, a máig egyik legnépszerűbb cseh író, Bohumil Hrabal azonos című regényét a lehetőségekhez képest maximális szerkezet- és szöveghűséggel vitte mozivászonra.
A film - a regényhez hasonlóan - két idősík között ugrálva meséli el Jan Díte történetét, az idősödő Jan (Oldrich Kaiser) emlékeiként elevenednek meg ifjúkori Jan (Ivan Barnev) kalandjai. A főhős tehát saját életének narrátora, értelmezője, aki a börtönben töltött évek után, kevésbé eseménydús jelene kapcsán idézi fel múltját, visszatekintve szabdalja fejezetekre életét. Az így kapott epizódok többsége önállóan is megállná a helyét, így együtt pedig a felidézett képek sora komikus pikareszkké áll össze.
Az Őfelsége pincére voltam - legalábbis a film fiatalkori része -ennek megfelelően nem tartozik a látványos fejlődéstörténetek közé. Hősünket a pályája kezdetén, pikolófiú korában ugyanolyan "egészséges" történelmi érzéketlenség jellemzi, mint amikor később főpincérként, vagy szállodatulajdonosként jelenik meg. Ez nem azt jelenti, hogy hiányzik belőle a becsvágy, hiszen nem titkolt célja, hogy egyszer a gazdagok közé tartozzon, hogy egyenrangú lehessen azokkal, akiknek minden kézmozdulatát, minden arcrándulását figyeli, miközben kiszolgálja őket. Amilyen hanyag eleganciával, szinte akrobatikus mozdulatokkal jár az étteremben tányérokkal a karján, ugyanolyan ösztönösen, mindenféle tudatos ügyeskedés nélkül táncol el a történelem taposóaknái mellett. A hősiességnek még az írmagját sem fedezhetjük fel benne, hiszen immúnis minden olyan eszmével szemben, amely a tömegeket maga köré vonzva képes a világrendet megbontani. Nincs kifogása az ellen, hogy a náci fajnemesítő elveknek megfelelően bevizsgálják a spermáját, amikor egy német lányt akar feleségül venni, de a kommunistáknak is kérdés nélkül önkéntes vagyonbevallást tart, tudván, hogy ezért börtönbe fog kerülni. Eszébe sem jut szembehelyezkedni az aktuális rendszerrel, bármennyire sértse is az uralkodó szemlélet az önérzetét vagy az érdekeit. Nincs olyan közösség, amellyel szolidalítást vállalna, nem érez felelősséget senkiért és semmiért, nemigen veszi magára a körülötte tomboló társadalmi és politikai harcokat, minden helyzethez alkalmazkodni próbál, bárkit kiszolgál, ha úgy adódik.
Éppen emiatt a naiv simulékonysága miatt alkalmas Jan Díte karaktere arra, hogy általa - a klasszikus bohózat-poénoktól az egész finom humorig a nevettetés rengeteg eszközét felhasználva - Menzel végigvitorláztassa a nézőt (mint Hrabal az olvasót) a 20. század cseh történelmének (is) viharos időszakán. A nagyvilággal szemben tanúsított érzéketlenségének köszönhetően "kortünetként", egy fajta túlélési stratégia megszemélyesítőjeként jelenik meg a konfliktuskerülés nagymestere, az aprótermetű fiatalember. Ő az, aki elsősorban a nőket, a konyhaművészetet és a gazdagságot csodálja, aki abban leli legnagyobb örömét, ha virágokkal, pénzzel és étellel díszítheti szeretői meztelen testét.
Jan Díte Hrabal könyvében képes volt börleszkké varázsolni maga körül a világot, amit nem sok író mondhat el hőséről, az pedig egyenesen ritkaságszámba megy, hogy egy adaptáció színvonala ennyire közel járjon az eredeti regényéhez. Menzel filmje kétségkívül az utóbbi évek egyik legszórakoztatóbb alkotása.
