Önironikus nosztalgiamozi a nyolcvanas-kilencvenes évek válogatott izomkolosszusaival, akik a világ minden ismeretlen pontján képesek kormányokat dönteni, és senkit nem hagynak hátra.
Blu-ray előtt 30-ban
A VHS-korszak zenitjén, amikor a trafikban kapható műanyag "rambókés" eszmei értéke tulajdonképpen csak GI Joe katonákban volt mérhető, és a halálra ítélt rendszer hajszálérrepedésein már beszivárogtak németből az amerikai akciófilmek (egyszersmind megemlítendő, hogy a filmfogyasztási normákról sokat elmond, mit nem volt képünk tűéles minőségnek nevezni harminc évvel a HD-felbontás előtt), csúcsra járt egy műfaj, amely amilyen véresen komolyan vette magát akkor, annyira bohóckodásnak hat ma. A "senkit nem hagyunk hátra" kommandós attitűd még nem ismerte a metroszexuális férfiakat, a CGI-t és nagy valószínűséggel az angol abc nagyobbik felét, mi mégis boldogok voltunk, amikor Stallone/Schwarzenegger/Lundgern péppé verte a sárgák fejét, akik néha dél-amerikaiak, és gyakran velük volt Julia Roberts videóklipekbe száműzött öccse.
Sly érti a viccet
Mindenki tudja, miről van szó: Rambo, Leszámolás Kis-Tokióban, Kommandó, Ütközetben eltűnt. Ez utóbbi speciel fájó pont, hiszen az ember ilyenkor rögtön azt nézi, kit nem sikerült meghívni ebbe a világválogatottba, márpedig Chuck Norris mégiscsak a zsáner Diego Maradonája, hogy mást ne mondjak. Arról nem is beszélve, hogy ha a nyolcvanas évek iránti, a kilencvenes évek óta permanens tartó nosztalgiát most nem számoljuk, valahogy a Chuck Norris-viccek néhány évvel ezelőtti megjelenésével kezdődött az akcióhősök ilyetén (ön)ironikus reneszánsza. Illetve valami köze talán volt ehhez Tarantinónak is, aki a bevallottan a trash címkével illetett kedvenceire hívta fel a figyelmet a Grindhouse nevű próbálkozásával. Én nem mondanám, hogy ezek a filmek egyszerűen vacakok, azt mondanám, hogy túlzottak, mint a nyolcvanas évek, kevéssé szofisztikáltak, mint a munkásférfi mindennapi vágyai, és az ötven évvel korábban született képregényhősökhöz hasonlóan megtestesítenek valakit, aki ha egyszer odacsap, ott hamarosan fellendül a katasztrófaturizmus.
Görbetükör
Sylvester Stallone még halál komolyan gondolta a negyedik Rambo filmet, pedig akkor már úgy nézett ki, mint a saját nagyapja. Valahol ezután döntött úgy, hogy ha legközelebb ilyen szinten mélyére megy a géppisztoly-sorozatra komponált túszmentésnek, már jobban fog vigyázni, ne váljon közröhej tárgyává. Erre pedig a legmegfelelőbb megoldás, ha eleve nem veszi komolyan magát. Ha tehát valaki eddig nem lett volna ezzel tisztában: a The Expendables egy görbetükör, amely előtt a nyolcvanas-kilencvenes évek – néha B-kategóriás – akciósztárjai vágnak grimaszokat. Sly nagysága abban mutatkozik meg, hogy mert szembenézni önmagával, mindazzal, amit évtizedek át képviselt, és nem szégyell ezen nevetni. Filmje persze nem paródia, legalább is nem a klasszikus értelemben. Noha Arnold Schwarzenegger szembetűnően funkciótlan – vagy legyen inkább l'art pour l'art – cameója simán beférne a Csupasz pisztolyba. De egyébként a megfelelő gárda összegereblyézésével egy megfelelően panelekből építkező sztorit is kreált, mert hiszen ez az egész lényege: a senki se ismeri karibi sziget diktátora, a kormányhadseregeket szétkergető maroknyi banda, az egzotikus nő, a hogyan kerüljünk győztesen, ha tíz fegyveressel állunk szemben?-szituáció. Önmagában szemlélve talán dekódolhatatlanok a poénok, de nekünk, akik tényleg éjszakákon át néztük ezeket az arcokat még fiatalon (ők voltak fiatalok, mi még mindig azok vagyunk), igazi nosztalgiamozi.
Kinek ajánljuk?
- Akik szerették a VHS-korszak akciófilmjeit.
- Akikbe szorul némi önirónia.
- Aki nem ismeri a karibi szigetvilág államberendezkedéseit.
Kinek nem?
- Akinek semmi humorérzéke.
- Aki '90 után született.
- Aki soha nem találkozott gyúróssal, aki Rambónak hívta a rottweilerét.
8/10
