A Zuhanórepülés junkie-gengszterfilmjével debütáló Novák Erik második nagyjátékfilmjével sem váltott műfajt, csak hangnemet: kisszerű underdog-hősei ezúttal is a vesztükbe rohannak, komor fatalizmus helyett azonban abszurd helyzetek laza füzérét kapjuk.
A pszichiátriáról kiszökő, botcsinálta rablóbanda Guy Ritchie-i ihletésű történetében az elrajzolt, karikatúraszerű figurák jelentik a lényeget, és úgy fest, a színészekre volt bízva, hogy valódi személyiségeket akarnak-e megformálni, vagy jellegzetes típusokban utaznak. Mindkét közelítés lehet szórakoztató: Vágvölgyi B. András helyi keresztapaként ingerli nevetésre a közönséget minden megszólalásával, Nagy Zsolt pedig másodpercek alatt képes egy-egy humoros epizódot téttel bíró, súlyos momentummá emelni. Kár, hogy a rendező lemondott a valódi történetmesélés igényéről, és megelégedett a színészek improvizált párbeszédeinek rögzítésével: ezek az olykor hiteles és eleven, máskor önismétlő és unalmas szövegek gördítik előre a cselekményt.
Novák 8 milliós minimálbüdzséből forgatott kísérletét azonban nem menti meg egy-egy emlékezetes karakter vagy jópofa beszólás. A 100 perc körüli, hangutómunka előtt álló, frissen elkészült változat végtelenül fárasztó és szegényes produkció, és az utóbbi probléma közel sem a szűkös anyagiak számlájára írható. A Fekete leves mindössze 6 vagy 7 jelenetből áll, ezeket kettesével váltakoztatja a rendező, az összhatás így egy dramaturgiai zsákutca felé haladó, maratoni szappanopera-epizódot idéz, rekordgyanús bazmeghányadossal és néhány lendületes, klipszerű montázsszekvenciával.
Az állami támogatás nélkül, önerőből forgatott játékfilm koncepciója éppúgy szimpatikus, mint a színészek valódi életéből is táplálkozó, önreflektív karakterépítés ötlete, a végeredmény azonban kínos kudarc – reméljük, hogy a mozis forgalmazás előtt némi hangkeveréssel és a játékidő megkurtításával lehet rajta menteni valamit.
