Retusálatlanul

Patrice Chéreau nem bújt ki a bőréből: új filmje, a Hajsza (az eredetiben találóbban: Zaklatás), ha nem is annyira, mint a korábbi Intimitás, de nehezen nézhető mindazok számára, akiktől idegen a voyeurizmus, s akik zavarba jönnek, ha behatolásra kényszerítik őket egy másik ember intimszférájába.

Hogy ki mit nevez szokásosnak, az nyilván nézőnként változik - de az biztos, hogy Patrice Chéreau nem a ma megszokott módon készít filmeket. Nem biztos, hogy azt mutatja a kamerája, ami valóban fontos (nem biztos, hogy azt fel tudná venni), s előszeretettel fonja meg filmjét szimbólumok hálójából. Ilyesfajta metafora lehet akár maga a rendező nevéhez olyannyira - és korántsem véletlenül - kapcsolódó voyeurizmus, a nézőben folyvást a kukkolás érzetét keltő láttatás; csak ez éppenséggel nem az adott filmről, hanem általában a filmezésről szólhat (korántsem olyan szájbarágós módon, mint amilyennek leírva tűnik). De ilyen a főszereplő, építőmunkás Daniel (Romain Duris - Lakótársat keresünk) lakhelye is: egy senki által nem ismert címen él, egy olyan lakásban, amit épp felújít, ezért csak az van benne, amit Daniel odavisz. Nem enged be senkit, csak szerelmét, s ha valaki más megpróbál betolakodni ide, az komoly traumával jár számára - kell-e még ragozni?

Örömteli, hogy van még, aki így készít filmet, aki két, egymással szemben álló ember közül, mondhatni, valami harmadik dolgot vesz fel, kettejük közé irányítja a lencsét, még akkor is, ha semmi látható nincs ott. S mégis erről a valamiről szól leginkább a film, ez az, aminek elő kell bukkannia a "sorok" közül. De kihalászni, majd tökéletesen a magunkévá tenni nem könnyű, mert a metaforák, szimbólumok mellett a primer szint nem mindig működik. Mivel száz perces filmről van szó, az erőteljesen ható hangulat mellett muszáj a történetnek is működnie - ám ez nem azért nem történik meg mindig, mert a kimondatlan, de a kimondottnál fontosabb dolgok elvonják a figyelmet, hanem mert a hiperrealizmus miatt a hétköznapias dialógusok néha nem csak hétköznapiasok, de érdektelenek és unalmasak is. S mivel a történet alapvetően alsóbbrendű a Hajszában, ezért (vagy ki tudja, miért) a dramaturgia és a vágások is kuszák.

De amikor ilyesmi nem zavarja a befogadást, olyankor is meg kell küzdeni érte: Chéreau ugyanis a Hajszában tökélyre viszi a csúnyaság, kellemetlenség esztétikáját. Minden kép tónusa szürkés-kopottas, a terek koszosak és borzasztó rendetlenek, hol fullasztóan zsúfoltak, hol szemzavaróan kietlenek, az emberek korántsem szerethetők elsőre (ha egyáltalán), a hajak zsírosak, a testek szabálytalanok, a borosták lenőttek. Ez nem visszataszító, inkább kendőzetlen, retusálatlan - úgy realista, hogy felhívja a figyelmet még a legkevésbé hatásvadász filmek (vagy általában a filmek) hamisságára. S eközben folyamatosan merényleteket követ el a szereplők és így a nézők intimszférája ellen - nem éri el az Intimitás óvszerfelhúzós jelenetének erősségét, de így is folyamatosan ütköztet két egymással ellentétes reflexet: olyasmiket mutat egészen naturálisan, amiktől a néző elfordítaná a fejét (mint a Danielnek szerelmet valló, őrültnek tűnő idős, a lakásába betolakodó, meztelen férfi és Daniel esetlen "közelharca") - ám a fej a moziban kötelezően a vászon felé fordul. Valamelyest hasonlóak Daniel és hol vágyott, hol eldobott szerelme, Sonia (Charlotte Gainsbourg - Antikrisztus, Az álom tudománya) közti jelenetek is, amelyek nélkülöznek minden romantikát, (látszólag) minden megkomponáltságot, minden olyasmit, ami a valóságosság álcáját viselve valójában a nézőhöz szólna.

A Hajsza így nem csak a mostanra már szokatlanná vált, szimbolista-metaforikus jellege miatt meglepő film, hanem azért is, mert nemhogy nem törődik a néző igényeivel, de abszolút szembe is megy azokkal. Nem lesz nagy siker - de nem is ez a célja.