Roland Emmerich kitűnő iparos, aki előszeretettel kihasználja a számítógépes animáció és a látvány adta lehetőségeket. A 2004-es Holnapután-ban jövőképet festett, most sajátos múltlátomását vitte vászonra. Mamutokkal, ősi civilizációkkal és sok-sok pátosszal.
Messze fenn a hegyekben él egy kis törzs. Életük a mamutok vándorlásától függ, az állatok évente egyszer jönnek legelni, akkor kell levadászni őket, hogy aztán beosztva az élelmet kihúzzák az ínséges időket. Egy nap azonban négy lábon démonok érkeznek, akik kíméletlenül levadásszák a falut, nem úgy, mint a helyiek a mamutokat. A férfiakat és a fiatal nőket elhurcolják, nyomukban csak a pusztulás jár, persze láttunk már ilyet. Egy fejlettebb civilizáció előhírnökei, akik elpusztítva a régit, újabbat, nagyobbat, szebbet hoznak létre. Iparosítanak keményen, ezért nem jönnek aztán már a mamutok sem.
Az elraboltak közt van a hihetetlenül kék szemű Evolet, aki a jóslat szerint megváltoztatja majd a dolgok menetét, ami tény és való, az ő elrablása nélkül D'Leh sehova sem menne kényelmes életéből, faluja biztonságából. A srác (mivel szereti a lányt, tiszta sor) utána indul, hogy megmentse. Így utazik előre az időben és térben, a vadászó, ősi társadalmából így jut el a földművelő gazdálkodáson keresztül a világbirodalmat építő nagy civilizációhoz. Ahol nem számít állat és ember, csak a szent cél, egy ember akarata. Fehér bőrű, kétes eredetű istenek laknak itt, piramist építettnek és jóslatoktól félnek. Be is zárult a kör.
Az egyiptomi piramisok rengeteg elméletnek és álelméletnek adtak már alapot. Köztük az Emmerich által már egyszer megénekelt Csillagkapuban. Anélkül, hogy spoilereznénk, el kell mondani, hogy ez most nem ez. Vagy legalábbis nem ennyire konkrét. A rendező bevallottan soha nem törekedett a hitelességre, arra, hogy ábrázolja azt, hogy i.e. 10000 évvel hogyan nézett ki a Föld, meg pláne nem. Van itt minden. Mamutok, kardfogú tigrisek, piramisok és hősök. Merthogy erről szólna a történet. Az "első hősről", aki átlépve korlátain és saját magán, mert küzdeni. Fiúból férfivá érik, vadászból földművessé válik. Benne van a hatalommal szembeni összefogás fontossága, a civilizációnk önmagába vetett hitének visszássága, az hogy azt gondoljuk a természet kizsákmányolható és uralható. Ezt sem most halljuk először. Még azt is mondhatnánk nemes gondolat, s hogy mindezt az alkotók az egyik leghatásosabb médium segítségével juttatják el az emberekhez, ez is dicséretes. Mégis kevés. A látvány eltereli a figyelmet, a történet pedig felszínességével elfedi a lényeget. Közhelyessé teszi a már sajnos amúgy is elcsépelt gondolatot, miszerint az egész világ nem a mi otthonunk. Ráadásul a végkifejletben épp a gondosan felépített gondolatsor törik derékba. Vagy igaza van, és mi tényleg sohasem tanulunk?
