zene: Pedro Bromfman
vezényel: Gavin Greenaway
kiadás éve: 2014
kiadó: Sony Classical
játékidő: 54:54
A remake-ek mindig is különleges filmes vállalkozásnak számítottak, hiszen általuk nem egy új történet jelenik meg a vásznon, hanem egy korábbi - döntően klasszikusnak számító - mozi kerül újragondolásra. Erre a sorsra jutott nemrégiben a "Total Recall - Az emlékmás", a "Conan, a barbár", az "Oldboy", "A magányos lovas", valamint a "Robotzsaru" is, mely bár évek óta tervbe volt már véve, az én figyelmemet tavaly novemberig teljes mértékig elkerülte a feldolgozás híre. Számomra mind az eredeti film, mind pedig zenéje kultuszműnek számít, ebből eredően pedig a Paul Verhoeven-Basil Poledouris duó legjobban sikerült kollaborációjaként tartom számon őket, ezért igen kritikusan álltam hozzá a sztori újratálalásához. A végeredményt tekintve azonban azt lehet mondani, hogy bár nem áll közel a klasszikushoz, az első Robotzsaru-mozi óta forgatott produktumokhoz képest egészen korrektre sikerült. José Padilha produkciója csupán részben vette fel a kultmozi fonalát, és amellett, hogy elődjéhez képest pörgősebbé, látványosabbá tették, illetőleg megtartották a sajátos tévés bejátszásokat - igaz, azok korántsem lettek oly meghatározóak, mint a korábbi film esetében -, olyan apró változtatásokkal tűzdelték meg, melyek okán némiképp másként elevenedik meg a hős születése, valamint a közvélemény, s Murphy családjának viszonyulása az új rendteremtőhöz.
"A nyolcvanas években egy félig ember, félig robot kizárólag a távoli jövőben létezhetett, 2014-ben azonban ez már korántsem ennyire idegen a mindennapjainktól. Gondoljunk a drónokra, az egyre modernebb, elektronikus művégtagokra, vagy az önmagukat vezető autókra. Számos jogi és etikai kérdést kell az emberiségnek tisztáznia ezekkel kapcsolatban, Alex Murphy pedig minden ilyen kérdést megszemélyesít, mivel rávilágít arra, hogy mi történhet, amikor egy ember és egy gép között elmosódnak a határok" - mesélte a rendező, Padilha, aki 2011 márciusában írta alá a szerződést az MGM-mel. A forgatókönyvírók az elektronikai fejlettség érzékeltetését néhány ügyes jelenettel oldották meg, így az Omnicorp nem rögtön a Robotzsarut hozta létre elsőként ötvözet teremtményként: egy speciális rehabilitációs központban elektronikus karokkal, lábakkal igyekszik teljessé tenni a végtagsérültek életét dr. Dennett Norton (Gary Oldman), akit főnöke, a pénz- és hatalommániás Raymond Sellers (Michael Keaton) kér meg arra, hogy hozzon létre egy hibrid lényt annak érdekében, hogy kijátsszák az önműködő robotok rendfenntartóként történő alkalmazását tiltó jogszabályt.
A dallamokról Pedro Bromfman gondoskodhatott, aki a 2007-ben bemutatott "Elit halálosztók" című alkotás óta tekinthető Padilha állandó munkatársának, ebből a szempontból tehát nem számított nagy meglepetésnek, hogy a direktor őt ajánlotta be a stábba. Néhány demóanyag bemutatását, valamint a stúdióvezetőkkel történő egyeztetést követően hamar aláírásra került a szerződés, így Bromfman viszonylag korán neki is kezdhetett score-ja elkészítésének. A brazil származású komponistának hozzávetőlegesen nyolc hónap állt rendelkezésére, mely bár jóval több volt a manapság biztosított határidőkhöz képest, a hajrára jellemző feszített munkatempó a film megannyi újravágása miatt őt sem kerülte el.
Bromfman nem követte azt az elvet, melyet Poledouris, ezért itt az első pillanattól kezdve vegyítésre került a nagyzenekari játék az elektronikus, és az indusztriális elemekkel. "Ez a film egészen más, nagyon újszerű, ezért a zenének is a mai kor elvárásainak kell megfelelnie. Meg sem próbáltuk összehasonlítani azzal, ami annak idején készült, lévén egész más korról és egész más filmről van szó. Viszont azt gondolom, hogy kellő tisztelettel álltunk az eredeti alkotáshoz, illetve annak score-jához, és ehhez mérten igyekeztünk létrehozni az újat" - nyilatkozta a szerző. Az ilyen szintű elegyítés a mai produceri igények mellett nem meglepő, ami azonban pozitívumként írható a komponista számlájára, az az, hogy mindez nemcsak a hentelős akciórészek alatt működik, hanem a drámaibb hangvételű jeleneteknél is. Utóbbiakra a Sony albumán a "Calling Home", valamint az "If I Had a Pulse" tételek esetében találni nagyobb lélegzetvételű példákat, melyeket önállóan hallgatva kicsit idegesítőnek tartok - a háttérben meghúzódó vonósjáték, a magas, ritkán felcsendülő zongorahangok, valamint a karcoláshoz hasonló effektek valahogy nem állnak össze -, az adott jelenetek alatt viszont abszolút telitalálatok: remekül visszaadják Murphy belső vívódását, s a családjával töltött percek megannyi bizonytalanságát.
Minthogy a mozi meglehetősen pörgős, a score felépítése sem alakul másként: az imént kiemelt trackeken, valamint a főként effektekre és sample-kre épülő "Fixing Robocop"-"Explosion" pároson kívül elektronikus elemekkel tűzdelt dinamikus megoldások sokaságával találjuk szembe magunkat. Külön témát kapott a Keaton által alakított Omnicorp-vezető, Sellers (ez stílszerűen az "Omnicorp"-ban hallható először), amely remekül tükrözi a karakter ravasz, kapzsi és számító jellemét. Egy másik jellegzetes vezérmotívum az osztinátón alapuló, erőteljes vonós- és rezesszólamokból összetevődő robot-téma, mely nemcsak Robotzsarut, hanem az összes Omnicorp-robotot hivatott szimbolizálni (ez az albumnyitó "Mattox and Reporters"-ben csendül fel először, de fontos szerephez jut többek között az "Iran Inspection"-ben is). Megnövelt zenekari részarányon, ám hasonló struktúrán alapul Murphy témája is, melyet mind az emberi, mind pedig a baleset után létrehozott hibrid állapotával kapcsolatos eseményekkor alkalmaz a komponista - erre épül többek között a "Restaurant Shootout", s hosszabb-rövidebb ideig több más trackben is szerepet kap. A dinamikusabb részek szempontjából az album utolsó harmadától (vagyis a "They're Going to Kill Him"-től) kezdődő szerzeményeket tartom a legjobbnak, a legbrutálisabb hangzás címet pedig a "Vallon's Warehouse" és a "Battling Robots" érdemlik ki, melyek a számtalan mennyiségű robbanás és lövöldözés mellett még az átlag nézőnek is feltűnnek.
Végül, de nem utolsósorban néhány gondolat a Poledouris-téma alkalmazásáról. A Sony kiadványára csupán a "Title Card" került fel, amely a film főcímzenéjének szerepét tölti be - pontosabban csak az első fele, a második, kevésbé rockosra duzzasztott rész alatt ugyanis már Murphyt láthatjuk a kapitányságon -, emellett azonban mindössze két alkalommal hallható a filmben: egyszer Robotzsaru publikum előtti debütálásának alkalmával, másodszor pedig a film végén. Ezzel kapcsolatban tehát nem mondható el az, hogy szerzőnk bőkezűen bánt volna vele, ugyanakkor rajta kívül ez idáig csak a kanadai tévésorozatot jegyző Kevin Gillis és Jon Stroll idézték meg a méltán népszerű dallamsort.
A remake-ek esetében a film, a rendezés, illetőleg a színészi játék mellett a score-t sem lehet összehasonlítás nélkül hagyni. Jelen esetben Pedro Bromfman a manapság divatos akciózenei stílusirányzatot követve hozta létre kompozícióját az akusztikus és az elektronikus hangszerek ötvözeteként a számtalan fémes jellegű, elektronikus, szintetizátoros ütem egy nyolcvanfős szimfonikus zenekar játékával került vegyítésre, s bár rendesen megspékelte erőteljes rezesszólamokkal, osztinátóval, helyenként pedig még a hajókürteffekt is felbukkan, az ő munkája jobban visszaadja Robotzsaru világát, mint bármely más, nem Poledouris által jegyzett mű. Ezáltal tehát ha a klasszikushoz hasonlítjuk, akkor egy teljesen eltérő, idegennek ható világgal állunk szemben, ha azonban az eddig készült Robo-alkotások aláfestéseivel vetjük össze, akkor elmondható, hogy Poledouris kompozíciói után ez sikerült a legjobbra. A legtöbb portálon található egy-két pontot az ötből az iméntiek okán tehát nem tartom reálisnak, igaz, fenntartom azon véleményemet is, hogy bár a Murphy-motívum egész jó lett, a score összességében véve sosem lesz klasszikus, vagy több egy erős közepesnél.
