Távolról szemlélve úgy tűnik, mintha A jogász egy lenne Ridley Scott két szuperprodukció közt megejtett halkabbra hangolt ujjgyakorlatai közül. Azonban A jogász sokkal inkább közelít a Thelma & Louise lassú tűzön keményre főtt fatalizmusához, mint a Trükkös fiúkhoz. A rendezői korpusz műveihez mégis kár hasonlítgatni, ugyanis A jogász nem kifejezetten Ridley Scott filmje. Scott jelen esetben csupán alázatosan és precízen vászonra vitte a forgatókönyvíróként debütáló Pulitzer-díjas Cormac McCarthy szövegét. Ez a megfelelő szó – „szöveg” – mivel McCarthy szemmel láthatóan életében nem látott még forgatókönyvet belülről.
Történetének ismertetése épp ezért tűnik időpocsékolásnak. Azáltal ugyanis, hogy tudjuk, a film egy sikeres ügyvéd félresikerült drogüzletének kálváriája, semmit nem tudunk. A szüzsé ismerős, joggal lehetne ásítva legyinteni rá. A fabula ugyanakkor szemkápráztatóan nézőidegen.
„Ébren vagy?” – kérdezi a film első jelenetében Laura (Penélope Cruz) Michael Fassbender lepedőbe bugyolált névtelen jogtanácsosát. A válasz bizonytalansága pedig csak a film rémálomba torkolló zárlatának tudatában válik jelentőségteljessé. Akárcsak a Nem vénnek való vidékben Llewelyn Mosst, a jogászt is elvakítja minden bűnök legtúlértékeltebbje: a mohóság. Egyetlen döntés – drogot behozatni Mexikóból – elég részéről ahhoz, hogy végleg tévútra tévedjen. A tévutak pedig McCarthy műveiben – legyenek azok akár véletlenek is – végzetesek. Miután Moss elveszi a pénzt, Chigurh képében a végeláthatatlan emberi gonosz szabadul nyomába, mely végül fel is emészti. Ami A jogászban történik, nagyon hasonlatos ehhez – és távolról a Wake in Fright című ausztrál csodához – mégis más. Míg a megmagyarázhatatlan és értelmetlen kegyetlenség a Coen testvérek filmjében kimondatlanságában is tonnás hullazsákként terült a mexikói határvidékre, addig A jogászban McCarthy radikálisan verbális eszközökkel teríti szét toposzát. A filmben mindent kimondanak, ugyanakkor semmi sem kimondott. McCarthy vakmerő ellipszisekkel csupál ki minden katarzist, dramaturgiai vasmacskát, és kanonizált nézővezetési miegymást, hogy filmjét sajátos egzisztencialista dialógusainak áldozhassa.
Nem az a lényeg tehát, hogy a jogász mocskos üzlete miként működik. A tényleges bűn sokáig háttérben marad, míg a szereplők eszmét cserélnek nőkről, szexről, vagyonról, őrületről, sorsról, és természetesen bibliai kapzsiságról. McCarthy a nagyembernek tűnő önáltató jelentéktelenek eredendő és csillapíthatatlan nyereségvágya mögé fókuszál, s nem hiába ő minden idők egyik legjobb amerikai írója – ez hivatalos, nem értékítélet – ugyanis A jogász szövegezése egyszerűen lenyűgöző. Mondatainak igazi súlya van – leginkább a sorok közt megbúvóknak – elhangzásuk után pedig még tompán visszhangoznak a nézőben. A filmet az egyértelmű és kevésbé érthető metaforák találkozása, a magasztos költői képek, s a filozofikus gondolathámozás kifejezetten epizodikus redundanciája szervezi mozaikszerűségében is meditatív bűntablóvá, mely jócskán – talán néha túlságosan is – túlmutat tartalmának látható felszínén.
Reiner (Javier Bardem jól szórakozik) anekdotája a hordozható guillotine-t használó mexikói drogmaffiáról, valamint Westray (Brad Pitt örömszerepe) monológja a bűnözés feladhatóságáról jéghidegen előlegezik meg a kétségtelent. Azt, hogy a magának keresett bajt félvállról vevő jogász számára nincs visszaút. A magárahagyatottság ismeretlen és idegi feszültségétől széteső tanácsos pedig – Fassbender nagyszerű alakításának köszönhetően – fájdalmasan tanácstalanná válik. A fokozatosan felőrlődő jogász passiójárása így pszichológiai mélységgel színezi McCarthy visszafordíthatatlan ótestamentumi világégésének kisfreskóját. A házi-gepárdjaival testi és jellembeli vonásokkal is azonosított Malkina (a kitűnő Cameron Diaz) dialógja a tiszta életű Laurával mindeközben a helyes élet alternatívájának megértése nélkül zárul. Ahogy pedig Malkina gerincre vágja Reiner sportkocsiját – elég emlékezetes jelenet – a korlátlannak hitt hatalom bizarr, szinte szürrealista kattantsága nem csak a jogászt hagyja zavarban. McCarthy a mohóság lélektanának és filozófiájának ilyen és ehhez hasonló aspektusaival hermetikusan elzárja a jogász menekülési útvonalát. Ahogy a mohóság felcsillant szemében, úgy vált sorsa megpecsételté. A bűnhődés a szerencsésebbeket halállal éri utol, a szerencsétlenek pedig bűnbocsánatára hiába várva törnek össze saját tettük málhája alatt. Ezt pedig McCarthy a film első percétől kezdve kétségbevonhatatlan, egyetemes érvényességű tényként kezeli. A saját kártyavárát romokba tüsszentő jogász története példázat, melynek kíméletlen tanulságát a filmben elhangzott utolsó szó húzza alá. A kapzsiság, a mohóság, a hatalom iránti csillapíthatatlan éhség, a birtoklási vágy, mind-mind örök, akárcsak az a testi-lelki szenvedés, melyet maguk után hagynak.
Aki tehát tévesen valamiféle zsánerhű bűnfilmre számítván ragad bent McCarthy filmjén – mely egyébként nem való multiplexekbe – az feltehetően egy érthetetlen és emészthetetlen intellektuális csapdában fogja érezni magát. Aki viszont egy kompromisszummentes, elmélyült, tragikus fejtágításra vár – és most tegyük fel, hogy akad ilyen – az tehet vele néhány próbát, mert elsőre szerencsére nem minden mondata tud leülepedni. Nehéz, és irodalmiságában nem is kifejezetten filmbarát film, de épp ezért érdekes – vagy épp kibírhatatlan. Mindkét álláspont védhető.
